Jó és rossz napok

Hétvégén utolért az életem, pedig annyira igyekeztem elfutni előle. De ő mindig gyorsabb nálam picivel, és amikor picit gyenge vagyok, akkor odaáll elém. Akik hozzám igazán közel állnak, tudják, milyen vagyok ilyenkor. Kiborulás, visszaesés, harag saját magam irányába, felelősség vállalás olyan dolgokért is, amikért nem vagyok felelős. És aztán a teljes feladás... Amikor tényleg azt hiszem, hogy ez a valami erősebb, és hogy a jó időszakok nem is az én életemben történtek, közöm nincs hozzájuk. De aztán valahogy mindig elmúlik. A társaim segítenek, nem hagynak magamra, így is szeretnek, és aztán néhány óra múlva összeszedem magam. Ez szerencsére tényleg rövid idő, de akkor nagyon intenzív. Azt hiszem, hazudnék, ha nem vallanám be, hogy nekem is vannak ilyen gyenge időszakaim, most ez a hétvége volt ilyen (illetve igazából csak a fele). Ma már újra kipihenten, erősen ébredtem, tele energiával és elfogadással. Igen, elfogadom magam ilyenkor, ami a legnehezebb. Vállalom, hogy ez is én vagyok. És akkor az élet nem annyira napos oldala fogja magát, és mivel látja hogy nincsen már, nem árthat nekem, elvonul:-)
Ma újra kisütött a nap. Újra ment a munka, újra élveztem, hogy segítek embereken. És rájöttem, hogy ehhez kell a rossz időszak is. Mert azzal, hogy én ezeket átélem, egyrészt megfelelő empátiával rendelkezem azokkal szemben, akiknek nem csak egy hétvégéjük ilyen, hanem akár az egész életük. És mivel tudom, hogy elmúlik, reményt is tudok adni nekik és közösen meg tudjuk találni az okot az ő életükben.
Amikor ma jöttem haza, annyira másképpen láttam már megint mindent. Eszembe jutott, hogy milyen jó lesz megint ha jó idő lesz, lehet biciklizni, wakeboardozni... De aztán az is eszembe jutott, hogy kell a tél is, kell a hideg is, kell a rossz is. Ha csak nyár lenne, nem szeretnénk annyira, kell a tél is hozzá. Kell a rossz időszak is, hogy utána újra talpon lehessünk és még jobban élvezhessük, hogy újra minden rendben. Kell a fekete a fehér mellé, mert önmagában egyik sem olyan szép, mint együtt. És kell a múlt ahhoz, hogy jelen és jövő legyen!

Könnyek...

Könnyek, sírás, szomorúság, megkönnyebbülés... kinek mi jut eszébe?
Korábban féltem a sírástól, és sokat sírtam. A gyengeség jelének tartottam, nem tudtam valamit megoldani, sírtam... Aztán szép lassan átértékeltem. Most már csak akkor sírok, amikor jólesik. Hülyén hangzik... Nem eszközként használom, nem megoldásként valamire, egyszerűen egy érzelmi reakció, mint a nevetés, mosolygás, harag. És nem baj, ha sírok. Megkönnyebbülök, megtisztulok. Néha elég egy "szép" reklám, egy cikk, meghatódok és sírok... Pont ezért kicsit tartottam ügyfeleim esetleges érzelmi reakcióitól... Mi történik, ha coaching közben az ügyfél elkezd sírni?! Sírok vele? Vagy rosszul érzem magam? Egyik sem... Az első ügyfelem, aki sírt, egy ártatlan kérdésemre adott érzelemmentes válasz érzelemmentességén megdöbbenve sírt. Meglepődtem magamon, amikor természetességgel felé nyújtottam a zsebkendőtartót. Mit váltott ki belőlem  az ő sírása? Leginkább tiszteletet, mert igen, ő be meri vállalni. Meg mer hatódni, el meri magát engedni a jelenlétemben, és mer sírni. Tisztelem ezért, mert nem fojtja el az érzéseit, nem menekül ki, nem vált témát. Hanem belemegy és sír.
Ha utána néhány perc múlva megkönnyebbülve együtt nevetünk, az annyira csodálatos, amiért imádok emberekkel foglalkozni. Köszönöm!