Tükör a múltba

Érdekes és nagyon tanulságos tükröt tartott ma elém az élet. El kellett utaznom korábbi lakhelyemre egy hivatalos ügyben. Az egész alapvetően nem volt kellemes, de én valahogy élveztem. Még a nap is kisütött, élveztem az utat, bár ehhez biztosan nagyban hozzájárult, hogy a 45. első Kecskeméten gyártott gyönyörű B osztályban ülhettem és az összes extra felszereltséget végigpróbálhattam, ezúton is megköszönöm a lehetőséget. A lényeg, hogy nagyon korán odaértem, és így elmentem életem korábbi helyszíneire, a korábbi otthonomhoz, a bolthoz, a kedvenc parkomhoz, a vasútállomáshoz- és olyan helyes és szép volt minden. Virágok, fák, emberek, iskolába igyekvő gyerekek. Mennyire máshogyan láttam a világot pár éve, mennyire nem láttam ezeket a szép dolgokat. Már kezdtem magam rosszul érezni amiatt, hogy milyen voltam akkor, hogy az egészet akkor hogyan fogtam fel- de aztán rádöbbentem, hogy az is én voltam. Csak máshol, máskor. De nem ítélhetem el akkori énemet. Nem büntethetem magam állandóan azért, mert azt amit akkor kaptam az élettől, akkor nem tudtam becsülni, és bezzeg most már tudnám... Igen, sokat hibáztam, máshogy kellett volna, de ha azt az énemet állandóan elítélem, akkor önmagamat ítélem el, hiszen az is én voltam, vagyok. Békét kell kötnöm önmagammal, akkori és mostani és a jövőbeni önmagammal is. Milyen nehéz megbocsátani saját magunknak. De amit ügyfeleimnél könnyedén megteszek, hogy olyannak fogadom el őket, amilyenek, és nem ítélkezem, és úgy szeretem őket, ahogy vannak- ezt magammal is meg kell tennem. Csak persze sokkal nehezebb, de nagyokat lépkedek az úton :-)

Ti elfogadtátok már Magatokat a múltbeli önmagatokkal együtt?

forrás: Google képek

Mese a ... miről is?

Megint vasárnap, és a vihar, meg egyéb zavaró tényezők miatt megint nem tudtam sokáig aludni. A "na nehogy már vasárnap 8kor kikeljek az ágyból" gondolatsor vége a Mackótestvér c. dvd lett, mert azon már egyszer úgyis aludtam egy jót, hiszen csak egy kis bugyuta, cuki mese.
Nem aludtam el rajta. És nem tudom miért felejtem el, hogy a mesék milyen nagy igazságokat hordoznak magukban, és egyáltalán nem szabad őket alábecsülni. Aki nem látta, vagy már elfelejtette: 3 eszkimó testvér, a legkisebb meggondolatlansága miatt a legidősebb meghal, a legkisebb pedig elindul bosszút állni a "gyilkoson", egy medvén. Meg is öli, de a szellemek medvévé változtatják a fiút. Maciként kicsit máshogy kezdi látni a világot és hozzácsapódik egy kis medve is, aki elveszítette az anyukáját. Persze kiderül, hogy a kis maci annak a medvének a kölyke, akit a srác megölt, szóval, nem olyan egyszerű. A szerintem legnagyobb jelenet, amikor a két medve talál egy barlangot, a falán rajzokkal. Itt vagy egy ábra: medve és ember egymással szemben, támadóállásban. A srác, aki most ugye medve, elképedve nézi, a kis maci is. Csak mindketten mást látnak szörnyetegnek. Hiszen a medve védheti akár csak a területét, a kölykét, és kényszerhelyzetben támad, az ember pedig szintén félelméből támad, önvédelemből. Érdekes, hogy milyen sok ilyen helyzet adódik, nem csak medvék és emberek között...

forrás: Google képek

Hát te meg minek örülsz?!... és Te?

Tegnap kb dél óta újra örülök. Délelőtt volt pár rosszabb órám, amikor nem voltam türelmes, sok olyan apróság idegesített, ami máskor nem szokott. Tudtam az okokat, persze. Megnéztem, min tudok változtatni. A legfőbb oknak a mozgáshiányt választottam, hiszen már 4 napja nem mozogtam egy sérülés miatt. Igen, fanatikus vagyok, igen, tudom, ez sem normális, de tüneteket produkál, igen. Leginkább ideges és feszült vagyok a sporthiánytól. De szerencsére vannak jól képzett személyi edzők, akik sérülés mellett is össze tudnak állítani egy-egy mozgásprogramot.
És szerencsére vannak olyan barátok, akik felhívnak és néhány mondattal  elérik, hogy újra csengjen a hangom és mosolyogjak (igen, végre írok konkrétan Rólad is a blogomban, Drága).
És szerencsére ezek az apróságok máris átbillentenek. És akkor elindul és megállíthatatlan. Akkor felfedezek olyan zenéket, amik pontosan az én érzéseimről szólnak, és nem értem, eddig hogy bírtam ki, hogy nem hallgassam meg őket naponta legalább egyszer- és igen, ennek is nagyon tudok örülni. Hogy ezt meg is lehet venni cd-n és agyonhallgatni, micsoda öröm!
És akkor annak is tudok örülni, hogy találkozom az albérletem tulajdonosával, akit a 2 év "átmeneti megoldás" alatt nem láttam, és akivel öt percig állunk az előszobában, és örülünk. Ő annak, hogy ennyire szép a lakása attól, hogy belakjuk a macskával, a halakkal, a virágokkal, a szeretettel, nyugalommal és a zenével. Én meg annak, hogy vannak még ilyen emberek, aki ennek tényleg ennyire tudnak örülni. Cibus meg annak, hogy a tulajdonos lefotózza őt a kislányának, mert ő nagyon szereti a cicákat.
Csak azon csodálkozom, hogy mások még rácsodálkoznak, hogy ilyeneknek lehet örülni.
De szerencsére lehet, nagyon. És én azt hiszem, csak így tudnám már, mert már annyira megszoktam, mert annyira jó :-) Nem is tudom, azt a néhány órát hogy szoktam kibírni, amikor nem így érzek ;-)

http://www.youtube.com/watch?v=fWmwYdp81Yk
Az írás közben ezt a zseniális számot hallgattam és amit én kihallok belőle: ebben a párbajban is az öröm győz:-)

Szolgálat- áldozat

Tegnap megint érdekes beszélgetésem volt, bár most nem kifejezetten coaching kapcsán. Egy rég nem látott kedves ismerősömmel beszélgettünk az élet nagy dolgairól, akivel nagyon sok közös feladatunk van. Mármint úgy közös, hogy nagyon hasonló dolgokkal nézünk szembe és igyekszünk a legjobbat kihozni belőle- és érdekes volt hallani valakitől igazából ugyanazokat a mondatokat, amiket mások szoktak tőlem :-) A legjobban elgondolkodtató mondat, hogy meg kell találni a nagyon finom határvonalat a szolgálat és a szolgaság között. Igen, nagyon jól tudom, mire gondolt. Hol van az a pont, amikor segítesz és hol van, amikor már túl sokat adsz? Hányszor volt az, amikor utólag jöttem rá, hogy mennyire elnyomtam magamat egy-egy segítségadásban, kapcsolatban, barátságban, a családtagokkal?
Miután elbúcsúztunk, még sokáig gondolkodtam. És nálam azt hiszem, nem is szolgaságról van szó, sokkal inkább áldozat szerepről. Nem vagyok áldozat, nem erről beszélek. Csak annyiszor látom ezt, ahogy sokszor Drága Anyukám felfogta az egészet, ahogy sok nő még most is úgy érzi, fel kell magát áldoznia dolgokért, és el kell tűnnie egy-egy szerepben. Ahogy néha attól érezzük magunkat valakinek, hogy valamit odaadunk, feláldozunk. Eszembe jutott a névnapom kapcsán, hogy igen, mennyire könnyű lenne most hazamenni, orvosi utasításra felpolcolni a lábam és sajnálni magam, hogy otthon vagyok egyedül ezen a napon, és senki nem akar velem lenni. De mennyivel szebb nyitni emberek felé, és megkérdezni tőlük, hogy akarnak-e találkozni velem ezen a napon. És elfogadni, ha igen,  ha nem, ha más dolguk van, és szeretettel fogadni az egyéb, nem személyes köszöntést is :-) És tényleg szívből örülni. Mennyire csak rajtam múlik, melyik hozzáállást választom!
Ti melyiket szoktátok választani?