Tegnap megint érdekes beszélgetésem volt, bár most nem kifejezetten coaching kapcsán. Egy rég nem látott kedves ismerősömmel beszélgettünk az élet nagy dolgairól, akivel nagyon sok közös feladatunk van. Mármint úgy közös, hogy nagyon hasonló dolgokkal nézünk szembe és igyekszünk a legjobbat kihozni belőle- és érdekes volt hallani valakitől igazából ugyanazokat a mondatokat, amiket mások szoktak tőlem :-) A legjobban elgondolkodtató mondat, hogy meg kell találni a nagyon finom határvonalat a szolgálat és a szolgaság között. Igen, nagyon jól tudom, mire gondolt. Hol van az a pont, amikor segítesz és hol van, amikor már túl sokat adsz? Hányszor volt az, amikor utólag jöttem rá, hogy mennyire elnyomtam magamat egy-egy segítségadásban, kapcsolatban, barátságban, a családtagokkal?
Miután elbúcsúztunk, még sokáig gondolkodtam. És nálam azt hiszem, nem is szolgaságról van szó, sokkal inkább áldozat szerepről. Nem vagyok áldozat, nem erről beszélek. Csak annyiszor látom ezt, ahogy sokszor Drága Anyukám felfogta az egészet, ahogy sok nő még most is úgy érzi, fel kell magát áldoznia dolgokért, és el kell tűnnie egy-egy szerepben. Ahogy néha attól érezzük magunkat valakinek, hogy valamit odaadunk, feláldozunk. Eszembe jutott a névnapom kapcsán, hogy igen, mennyire könnyű lenne most hazamenni, orvosi utasításra felpolcolni a lábam és sajnálni magam, hogy otthon vagyok egyedül ezen a napon, és senki nem akar velem lenni. De mennyivel szebb nyitni emberek felé, és megkérdezni tőlük, hogy akarnak-e találkozni velem ezen a napon. És elfogadni, ha igen, ha nem, ha más dolguk van, és szeretettel fogadni az egyéb, nem személyes köszöntést is :-) És tényleg szívből örülni. Mennyire csak rajtam múlik, melyik hozzáállást választom!
Ti melyiket szoktátok választani?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése