"Nem tudlak eléggé szeretni..." Feladtad a leckét, ezúttal is köszönöm. Nem először hallom, valószínű nem is utoljára. Állandó kísérőmondata, a híres "amit én tudok adni, nem elég neked". Ilyenkor mérges vagyok, mert már gyerekként sem szerettem, ha helyettem döntenek, felnőttként ki nem állhatom. A másik pedig a jól vagy eléggé szeretni kérdés... Mondanom sem kell, egész éjszakára adott gondolkodni valót :-)
Lehet egyáltalán jól szeretni vagy eléggé??? Nem úgy működik, hogy az ember szeret vagy nem szeret, és kész. Vagy van vagy nincs. Persze, igen, van akit jobban, meg máshogy, de az akkor nem jó vagy kevés?! Az az érzésem, mostani kapcsolataim sorra arról szólnak, hogy nincs egyensúly és emiatt kialakul a másikban egy rossz érzés. Hogy vagyok én, aki ezerrel pörög, 6 dolgot csinálok egyszerre, mindet komolyan veszem, és azért csinálom, mert így teljes az életem és így érzem jól magam. És ha szeretek, szeretek, őszintén, örülök, érzek, élek. Ha a másik nem pörög- nem baj. Nem kell mindenkinek, nem azért csinálom. Csak amikor csicsergek, mert éppen ezer mesélni valóm van, és a másik azért érzi magát rosszul, mert vele meg "semmi" nem történt, akkor azzal nem tudok mit kezdeni. Ez nem verseny. Én sem csicsergek mindig, sőt vannak heteim, amikor meg sem mozdulok, és "semmi" nem történik velem- de attól nem érzem rosszul magam.
Néha az az érzésem, hogy a szeretet rémisztő másoknak. Hogy félnek tőle. De ezt is el tudom fogadni, attól még nem szeret rosszul vagy kevésbé. Apukám sosem fog megölelni, de a nyakába lehet ugrani- elviseli :-). Akkor ő most nem szeret eléggé?! Dehogynem, csak ő máshogy fejezi ki. De nekem ehhez nem kell alkalmazkodnom, mert akkor az már nem én vagyok.Csak meg kellett tanulnom az ő szeretetnyelvét, és nagyon tudom értékelni, amikor szeret- a maga módján. Vagy amikor a becenevemen szólít, pedig az nála nagyon nagy dolog :-)
Amikor kapcsolataim így érnek véget, akkor mindig felmerül a kérdés, hogy mit kéne másképpen tennem. De ilyenkor nincsen konkrét válasz. Nem vagyok sok, semmi ilyesmi- csak a másik felfogása, amire nem tudok hatni. Valahogy ilyenkor úgy érzem, hogy mintha megpróbálna az élet megtörni, hogy ne bízzak és ne szeressek ennyire. Hogy igenis félni kell és óvatosnak lenni. De nem sikerül. Ilyenkor mindig sokkal erősebben érzem, hogy igenis jó úton vagyok, nem fogok nem merni szeretni a történtek miatt. Nem fogok azért nem örülni a másiknak, mert ő nem örül annyira. Próbáltam az én érzelmi szintemet levinni a másik érzelmi szintjére, nem lett jó vége. Csak annyi kéne, hogy a másik is csak úgy megéljen mindent és ne hasonlítson össze olyan dolgokat, amiket nem lehet mérni. Nem az a kiegyensúlyozott kapcsolat, ahol az egyik fél annyit ad, mint a másik és ugyanolyan mértékben szereti egymást. Van olyan, amikor az egyik fél sokkal jobban szeret, sokkal jobban rajong- csak az a titok, hogy a másik nem érzi magát rosszul amiatt, mert ő nem. Mert biztos tud valamit adni, amit ő nem érez nagy dolognak, de a másiknak nagy kincs. És ha mindkét fél szívből teszi, akkor tényleg nincsen megoldhatatlan probléma. Ebben hiszek, és ezt nem vagyok hajlandó feladni sosem.
Furcsa, nem így képzeltem el a szabim kezdetét. Viszont érdekes stratégiát alakítottam ki, amit majd biztosan tudok alkalmazni coaching során is, csak először magamon kipróbálhatom. Kíváncsi vagyok, hogy működik. Az első gondolatom a szokásos "vigaszhelyeim" voltak. Elmegyek boardozni, Velencei-tó- de nem. Nem lehet ezekből a tevékenységekből vigaszág :-) Kénytelen leszek teljesen új helyeket keresni és teljesen új dolgokat kipróbálni. Már a gondolat is nagyon megerősít. Kíváncsian várom az elkövetkező napokat!
Ahogy Szabó Lőrinc, „Csak a derű óráit számolom”, csak én nem Mozartot hallgatok közben :-)
