"Hang in there!"- egy kiállítás képei

Már azt hittem, az idén ki kell hagynom... De aztán ma délután eldöntöttem, hogy megnézem, hiszen már csak két hét, és elviszik a képeket Magyarországról.
Kifelé jövet meglátva a sort, ami a jegypénztárnál kígyózott, azon gondolkodtam, mi motiválja ezeket az embereket, hogy megnézzék a World Press Photo kiállítást. Engem mi is motivál?
Igen, jó kérdés. Valahogy kell, szükségem van rá. Pont nekem, aki egyébként nem vagyok hajlandó tv-t nézni, aki kerüli a negatív tartalmú híreket, aki nem hajlandó politizálni, a világválság szót pedig tudatosan nem használom. Azt hiszem, pont ezért kell. Mert azért történnek a világban dolgok, és igen, természetesen foglalkoztat. Hallom a hírekben, olvasok róla az interneten. Azt hiszem, azért szeretem ezt a kiállítást, mert az ember van a hírekben. Egy-egy történet, egy-egy pillanat. Egy mellettem álló pár szerint "Milyen jó, hogy ezek a dolgok ennyire távol történnek tőlünk..." Igen, ilyenkor újra és újra hálás vagyok, hogy ide születtem, és nem kellett gyerekként férjhez mennem, nem élek a világ azon részein, ahol ezek a szörnyűségek történnek. A pár már nem volt ott, amikor a lengyelországi képeknél tartottam, szívesen megkérdeztem volna, hogy ez is elég messze van-e nekik :-)
A kiállítást megnézve még visszatértem a kedvencemhez... Igen, most már tudom, az ilyen képek miatt nézem meg mindig ezt a kiállítást...
"Illuminated by car headlights, tsunami survivor Tadao Kamei (left) and a friend write ‘Ganbaro!’ (‘Hang in there!’) on a billboard in Ishinomaki. / 2012, People in the News, 1st prize stories, Yasuyoshi Chib"

http://www.worldpressphoto.org/photo/2012-yasuyoshi-chiba-pns1-gl?gallery=2634&category=55

Gondolatok a mélyvízből

Szeretem a kihívásokat. Most pedig bebizonyíthatom, hogy mennyire tudok helytállni.
Van egy nagy álmom, aminek eddig nem láttam a megvalósítási lehetőségeket. Szeretnék megtanulni valamit és a jövőben ezzel is foglalkozni. Ezt el is mondtam, azt hiszem, a legjobb helyen :-) És hopp, megkaptam a lehetőséget. Bedobtak a mély vízbe, ahogy mondani szokták. Állítólag így lehet a legjobban megtanulni úszni. A volt NDK-ban, ahol gyerekkoromat töltöttem, tényleg így tanították meg úszni a gyerekeket. Én megtanultam, úgyhogy mondhatom, nálam működik ez a technika.
Azóta (mert coach vagyok) figyelem magam, hogyan reagálok. Első sorban örülök, a számomra fontos embereknek azonnal el kellett mesélnem, hogy el tudjam ezt a nagy örömöt viselni. Aztán lassan kezdem felfogni, mit is jelent. Tódulnak a gondolatok. Felkészülés, várakozás, önmagam felkészítése. Amikor hajlok a kétségbeesés felé, akkor az jut eszembe, hogy valamiért engem választottak, biztosan megvan az okuk, és látnak bennem valamit. És megbíznak bennem. Ez egyrészt megnyugtat, másrészt óriási lendületet ad, hogy bizonyítsak, ami pedig nagyon motiváló. Eddig sokszor éreztem úgy, hogy olyan sok minden van bennem, és szeretnék bizonyítani, de eddig nem nagyon adtak lehetőséget. Most egy teljesen új közösségben megkaptam.

Nagyon kíváncsi vagyok magamra, a többi érintettre, a tanulásra, a bizonyításra.
Beszámolok majd a részletekről, ha nem esznek meg vacsira :-)