Coach vagyok, és persze ember is. Mégis sokszor azt hiszem, hogy attól, mert emberekkel foglalkozom, velem nem történhet meg, hogy magammal nem foglalkozom eleget, nem figyelek az apró jelzésekre... Pedig de, előfordul. Sajnos, igen.
Úgy éreztem, nagyon jól haladok a félmaratoni felkészülésben. Minden előírt futást teljesítettem, futottam lassan, gyorsan, lépcsőztem és figyeltem a táplálkozásra is és a keresztedzésekre. És élveztem is, igen. Persze voltak nehezebb napok, amikor nagyon fáztam és 5 perc múlva már melegem volt, vagy amikor fájt a karom, amit igenis futás közben is használ az ember :) De mindig minden előírt edzést leedzettem. Aztán jött néhány olyan reggel, amikor nem lehetett futni. Csak az a baj, hogy ezt már csak akkor tudom meg, amikor az utcán vagyok, otthonról nem látszik, hogy csúszik a járda. Valahogy ez mindig csalódás volt, nem úgy indult a nap, ahogy rákészültem, de mindig meg tudtam úgy oldani, hogy akkor este férjen bele a futás.
Viszont múlt héten történt valami, és nem tudtam, nem akartam megoldani. Egész héten nagyon kész voltam, folyamatosan éhesnek éreztem magam, sokszor nagyon fáztam, volt olyan, hogy esti keresztedzésről hazaértem, és vacogva bebújtam egy takaró alá és csak feküdtem, ami nálam nagyon gyanús. De nem figyeltem, és így eljött az este, amikor különböző ürügyeket gyártva egyszerűen abbahagytam a futást, beültem az autóba és hazamentem. És megborultam. Csalódottnak éreztem magam, megijedtem, hogy akkor már nem is fog sikerülni a félmaraton. Szerencsére vannak tapasztalt futótársak, aki megnyugtattak, hogy ez benne van a pakliban. Hogy van, amikor egyszerűen abba kell hagyni. Úgyhogy hétvégére leálltam, pihenés van. És élvezem, bár ugyanakkor azt is várom már, hogy újra futócipő legyen a lábamon. Furcsa ez a kettős érzés, de ugyanakkor nagyon tanulságos!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése