Spar Maraton 2016 - nosztalgia és megkésett beszámoló

Fejben régóta írom ezt a beszámolót a tavalyi, számomra első maraton futásomról. Autózás közben sokszor eszembe jut, hogy "itt is futottam a maratonon"- ezt minél többször hangosan kimondva sikerül is a Drágám agyára menni- azt hiszem :) Nem tudok úgy felmenni a Nyugati Felüljárón, hogy ne jutna eszembe, milyen volt ott futni- és ilyenkor mindig eszembe jut, hogy megírjam. Persze nem remélem tőle, hogy ha leírom, kevesebbszer jut eszembe. Életem legjobb élménye, legalábbis 7 hónap távlatából ;)
Megint a felkészülés volt a legszebb. A hosszú futások, a hajnali rövid edzések, az esti hosszabbak. Sok szép órát adtak nekem. Sajnos a maraton előtt 3 héttel sikerült elesnem és egy elég mély seb lett a térdemen. Ettől néhány napig menni sem, nemhogy futni nem tudtam- így az utolsó hosszú futást sem tudtam teljesen végigcsinálni, ami picit nyugtalanított. Megint az utolsó hetek voltak a legnehezebbek, amikor már nem szabad sokat futni és csak éheztetjük magunkat egy jó kis hosszúra :)

Mélyponton

De aztán eljött 2016. október 9-e reggele végre. Időben kiértünk, ennek ellenére sikerült majdnem lekésnem a rajtot. Az utolsó pillanatban akartam ugyanis elmenni mosdóba, így az utolsók között rajtoltam el. Itt picit szétestem, telefonom sem volt elindítva, és a szépen felépített tervem, hogy az iramfutókkal haladok is picit távolinak tűnt... De lett új célom, hogy utolérjem a 4:30-as iramfutókat. Eredetileg ugyanis úgy terveztem, hogy velük rajtolok, legfeljebb lemaradok ha úgy érzem, célom 5 óra alatti idővel befutni. A kicsit elrontott indulás miatt aztán előzgetéssel indítottam, ami persze jó kis lendületet adott. Az Andrássy amúgy is csodás hangulata, az énekesek az Operánál mind-mind olyan lendületet adtak, hogy szárnyaltam. Úgy éreztem, elememben vagyok, minden csodás! Eszembe nem jutott fékezni a tempón, tartalékolni, kicsit elragadott a hangulat és az érzelmeim. Átérve Budára tovább nyargaltam. Írtam üzeneteket, hogy kb. mikor érek a megbeszélt pontokra, ahol elsőként Tesóm és a gyerekek vártak, később pedig a Csajok. Péterem több helyen ott volt, volt ahol én kiabáltam rá, hogy észrevegyen :)

ezért futok :)

Végre utolértem az iramfutókat, akik nagyon hasznos infókkal láttak el minket. Frissítőpont jön, mit érdemes enni-inni. Itt jutott eszembe, hogy alig ittam, de a hideg miatt nem éreztem szomjasnak magam, meg persze nem is figyeltem kellőképpen magamra. A budai rakpart mindig kicsit mélypont nekem bármely versenyen, itt is az lett. Amikor az iramfutó félmaratonnál kimondta, hogy "Innentől már csak hazafutunk", akkor elvesztem. Végiggondoltam, hogy mennyi van még, lelassultam, nem tudtam tartani az iramot, ettől még jobban szétmentem. A felső rakpartról aztán megláttam a záróbuszt, benne az elkeseredett futókkal, ez még inkább elvette a kedvem az egésztől. Egyszerűen nem tudtam, mi a bajom. Nem fal volt, csak az agyam- hittem én. A mosdót felkeresve jöttem rá, hogy keveset ittam :( Nem tudtam, hogy emiatt lehetek-e annyira készen, de persze jól megijedtem. Közben meg is nyugodtam, hogy végül megvan a baj oka, tudok ellene tenni. Eljött a Gellért-tér, ahol pacsiztam Tesómékkal. Kiabáltak, szurkoltak, jól esett nagyon. A Szabadság-hídon kb azon gondolkodtam, hogy ahhoz, hogy a maratoni pólót  felvehessem, le kell futnom, és ezért jó lenne megcsinálnom. Hihetetlen, mik jutnak eszembe futás közben. Aztán megláttam Petit, ült a hídon és fotózott. Kedvem lett volna leülni mellé és megvárni a záróbuszt. Ez volt a legmélyebb mélypont. Úgy éreztem, ha csak megállok egy puszira, akkor sírva fakadok és itt maradok. Úgyhogy továbbmentem, hiszen újra Pesten voltam, ahol valahogy mindig könnyebb a futás :) Itt már jobban lettem. Figyeltem a frissítésre, újra elbűvölt a forgatag, a tapsoló rendőröktől meghatódtam és csak vitt az újonnan jött lendület. Néhány kilométer és jött a Nyugati Felüljáró. Emelkedőként nem volt mumus, hiszen hegyen lakunk, így edzéseken mindig volt emelkedő. Viszont kijött egy szurkoló egy óriás hangfallal és Queen szólt éppen. Itt eltört a mécses nálam megint. Aztán megláttam a szurkolóként eljött futótársaimat, ölelés, sírás. Itt azt éreztem, hogy a pulzusom annyira elment, hogy emelkedő, meg zokogás, öröm, hogy jobb lesz vigyázni. És közben tudtam, hogy Peti és a Csajok a Felüljáró tövében várnak! Olyan jó volt látni őket is! Pacsizás, örömkönnyek. Aztán a Cola gondolata, aminek a Westend frissítőpontnál félmaratonon is csodaereje van. Odaértem, de már nincs. Apróságnak tűnhet, de akkor megviselt. De végül egy sokat mellettem futóval megbeszéltük, hogy innentől már fél lábon ugrálva is menni fog. Rossz volt látni, hogy egyre többen sétálnak. Nekem sikerült csak a frissítéseknél sétálnom, és ezt tartani is akartam, mert ha sétálok, tudtam, hogy nem indulok el újra. Jött egy újabb csendesebb szakasz, majd Hősök tere. Itt egy kerekesszékes szurkoló lelkesedése hatott meg, aztán Tesómékkal találkoztam ismét, majd Csajok és Péter- teljes eufória. Tudtam, hogy ezután még futtatnak minket egy hosszabbat a Városligetben, és sejtettem, hogy nehéz lesz. De akkor egyenesen szörnyűnek tűnt. Újabb csendes szakasz, nem tudtam mennyi van még, de nem is akartam, hogy túl akartam rajta leni. Közben látod, hogy egyre többen sétálnak, már azt is alig tudnak. Szembe jönnek a már éremmel felszerelkezett futótársak, akiknek már sikerült. Biztatnak, de az egésznek már nem volt hangulata a Hősök tere után. Az utolsó frissítőponton biztatásként megtudtam, hogy már csak 3 km (ha jól emlékszem), na ez itt tényleg nem kellett volna. Mert azt hittem, kevesebb. De aztán valahogy legyűrtem, befutó. Éreztem, tudtam, hogy ott vannak a Többiek valahol, mintha még hallottam is volna őket, de már annyira sírtam, hogy vége, és hogy megvan és megcsináltam és azon, hogy a spíker nem mondta be a nevem (megint a fontos dolgok)... Érem, takaró, víz, és csend. Az utolsó szakaszon azt mondogattam, hogy beérek, lefekszem a fűbe. De csak álltam és boldog voltam. Megjöttek a Lányok, Peti, Tesómék is. Gratulációk, ölelés, örömkönnyek. Próbáltam lenyújtani, mint rendes futó.

Örülünk

Végre itthon, hű futótársammal

Irány az öltöző, mire Krisztám segítségével átöltöztem és kimentem, leszakadt az ég- vissza az öltözőbe. Itt kisebb beszélgetős- muffin evős, frissítős partit csaptunk csajosan. Megbeszéltük, hogy én most közös ebédre nem vagyok képes, úgyhogy elbúcsúztunk és mentünk a parkolóba. Már a kocsiban ülve sem hittem el, hogy megcsináltam. És azóta sem hiszem. Pedig ott van az érem, a képek, az élmények a szívemben, de mégsem tudom a mai napig felfogni. És nem azért, mert olyan nagy dolog. Persze az, és megdolgoztam érte, csak annyi minden kiesett közben, de mégis ami megmaradt, az nagyon élesen. Sok mindenhez ad erőt ez a 4 óra 44 perc azóta is :) Azt hiszem, én ezért csináltam :)