Mert nekem most ezt kellene. Legalábbis ezt hallom sokaktól, hogy "engedd el". De hogy min megyek keresztül, azt igazából még magam sem értem.
Évekig dolgoztam valahol. Volt, amit szerettem benne, volt ami kevésbé- a munkahelyek már csak ilyenek. Aztán túlsúlyba került a nemszeretem rész, átváltott "utálom"-ba. Szóltam, jeleztem, segítséget kértem- de nem változott, csak azt tudtam meg, miért nem lehet változtatni. Én tényleg mindent megtettem azért, hogy elviseljem, kívülről akár úgy is tűnhetett néhány nap kivételével, hogy szeretem. Ebben jó vagyok, senki nem vette észre, de én kezdtem belepusztulni, de mindenki elégedett lehetett velem. Folyamatosan jelzett a szervezetem, hogy baj van, változtassak. Úgyhogy felmondtam. Először nagyon jó érzés volt, megkönnyebbültem. Aztán jött jó pár csalódás, amit próbáltam elintézni magamban, kicsit megbeszélni másokkal, de nem foglalkozni vele túl sokat. Azt viszont egy életre megtanultam, hogy a felmondási idejét töltő munkavállaló egy nagyon érzékeny munkatárs... Sokan bátornak neveztek, hogy csak úgy a semmibe felmondok, hiszen új helyem még ekkor nem volt. Én inkább az elkeseredettségem mértékét láttam a tettemben megnyilvánulni. És egyre szomorúbb és fáradtabb lettem, de vártam is a kis szabadságot amit kapok majd az élettől.
Eljött a kis szabadság, az első óráiban hívtak az új munkahelyemről, hogy engem választottak. Minden összejött és az új állás részleteit hallgatva már az állásinterjún úgy éreztem, hogy ez a munka igazán kedvemre való lesz. A hír hallatán mégsem tudtam örülni. Kicsit megnyugodtam, hogy nem kell felélnem a tartalékaimat és hogy milyen szépen alakul, de örülni nem tudtam.
Sokszor az előző munkámmal álmodom. Sokat gondolok a Kollégákra, tartom is velük a kapcsolatot. Hiányoznak a reggelek, amikor elmegyek hajnalban dolgozni, kifutok a szigetre és utána meló. Szerettem ennek a hangulatát. Szerettem sok munkatársamat is. Persze, velük továbbra is tudok találkozni és tartjuk is a kapcsolatot, de azért valahol mégis kikerültem egy közösségből. Valahol mégis azt mondták, hogy akkor ennyi, még ha én is mondtam fel. Ők valahol azonnal folytatták az életüket, sőt, kiderült, hogy mégis lehet változtatni, ami amikor én kértem, nem ment, amíg én még pihenek kicsit...
Sosem tartottam szünetet két munkahely között. Most úgy éreztem, kell. Szükségem is volt rá valahol, de lehet, hogy ez mégsem nekem való. Nagyokat sétálunk Báróval, olvasunk Cibussal a kanapén, futok bármikor bármennyit, minden rendben van a házban, főzhetek kedvemre, együtt lehetek a Családommal, de valahol azt hiszem, nekem jobban megy a pörgés. Persze az egyensúly itt is, tudom.
Még pár nap, és új kihívások várnak, új Kollégák, új környezet, új szokások. Tudom, hogy minden rendben lesz és szeretni fogom. Csak még a lelkem nem tudja és szomorkodik. Azt hiszem, nem engedem el, hanem majd ha el akar menni, hagyom. Addig megélem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése