Segítség

Forrás: Google képek

A coachingot elsősorban segítőszakmának tekintem, ugyanis a lényeg, hogy az ügyfelemnek tudjunk segíteni. Igazából semmi más nem számít ilyenkor. De mi számít segítségnek? Nagy feladat volt ezt önmagamban tisztázni, amikor elkezdtem coachként foglalkozni emberekkel. Az elején volt ugyanis néhány olyan esetem, amikor én úgy éreztem, nem tudok segíteni. Nem volt aha-élmény, nem lett rögtön sokkal jobban az ügyfelem. És akkor az egyik barátnőm, aki szintén segítőként dolgozik, felnyitotta a szemem, hogy ne a saját mércémmel mérjek. A másiknak ezek nagyon nagy dolgok, ne az én elvárásaimat vegyem alapul, hanem az Ő szempontját. Ha már elmesélheti azt, amit másnak nem, ha egy óra csak róla szól, ha már megnyílhat, lehet gyenge, akkor már neki az nagy dolog.
Azóta is sokszor kerülök olyan helyzetbe, amikor a saját mércémet használom... Amikor sajnálom, hogy nem tudok segíteni, de közben tudok. Egy hozzám közel álló, nehéz helyzetben lévő embernek az is segítség, ha egyszerűen csak vele vagyok, rá figyelek, hagyom, hogy ember legyen, sírjon, beszéljen. Közben azt szeretném, hogy sokkal jobban legyen, persze, hiszen nagyon szeretem, de már ha jobban van, az is nagy dolog. Amint így fogom fel, sokkal többet tehetek a másikért. Sokkal könnyebben megy a segítség. Hiszen nem kellenek mindig nagy szavak, néha elég egy kézszorítás, egy ölelés, egy rövid telefonbeszélgetés. Merjünk segíteni egymáson, mert sokszor számunkra apró dolgok kincset érnek a másiknak!

The end

Látjuk a feliratot, de még maradunk… Üldögélünk még páran, nézzük a szereposztást, hallgatjuk a zenét. Én ilyenkor, bevallom, egy nevet sem tudok megjegyezni, és titkon még a
vicces forgatási jeleneteket várom, csak hogy még ne legyen vége, mert még úgy maradnék!
És ha ilyenkor körbenézek a moziban, akkor látom, hogy mennyien nem vesszük tudomásul,
hogy vége…

Néha a mozin kívül sem. Milyen nehéz elfogadni, elhinni, látni és eszerint élni! Sok
ügyfelemmel dolgozunk ilyen problémákon, és persze sokszor saját magammal is... Vannak
módszerek, végig lehet menni mindegyiken, egy picit mindegyik segít. Például elfogadni,
hogy gyászolunk és ennek megfelelően beleengedni magunkat - de meddig és milyen mélyen?
Vagy kijelölni naponta egy-két órát, hogy akkor „nosztalgiázzunk”, nézegessünk képeket,
emlékezzünk, sírjunk, ha kell, vagy nevessünk, ha van min. Vagy „tudatosan” felejteni,
elfojtani, más elfoglaltságot keresni, bár ez szokott a legkevésbé sikerülni.

Én is végig próbáltam mindegyiket. Most éppen itt tartok: Elfogadni, hogy ez ilyen folyamat.
Vannak jó időszakok, amikor olyan, mintha minden rendben lenne. És vannak idők, amikor
nem az. Egyik ügyfelem tökéletes megfogalmazásában „Tudod, Anita, olyan ez, mintha beteg
lennék. Még meg kell gyógyulnom.” Igen, gyönyörű szimbólum! A gyógyulásban még ott
van a betegség, de már ott van a remény, vannak könnyebb időszakok, de lehet visszaesés
is. Amikor kiborul a szekrény, és Te kimászol a kupac alól kicsit megtörtem. Kidobálgatod,
amikre már úgysem lesz szükség, de előtte még nézegeted kicsit és emlékezel. Utána
összeszedegeted a kis kincseket, és azokat visszarendezed szépen a szekrénykédbe, majd
kicsit megszeppenve ugyan, de újra erősen, továbblépsz.
Ahogy egy barátnőm mondta, nem is lehet elszakadni, mert akihez közöd volt egyszer, ahhoz
mindig közöd lesz. Ezek a szálak csak meg tudnak nyúlni, vékonyodni. És el akarom hinni,
hogy lesz olyan, amikor már nem fájnak…

„Az emberek jók…”

Általában én tényleg elhiszem. És nagyon ritkán csalódom. Vagy ha csalódom, akkor nem is igazán csalódásnak fogom fel, és nem adom fel az emberekbe vetett hitemet…

De ez most valahogy mégis más.

Tegnap kaptam egy sms-t, hogy lassan írjak újabb „lélekemelő blog bejegyzést”, mert egy barátomnak szüksége van rá. Nagyon jólesett, mert azt mutatja, hogy tényleg szerzek egy-két örömteli pillanatot az írásaimmal. De az íráshoz nem voltam elég erős. Illetve nem lett volna lélekemelő…

Aztán nagyon zavart az, hogy egy ilyen kis apróság miatt, ami történt velem, képes vagyok elveszíteni a hitemet néhány órára. Csak mert egy (ráadásul számomra teljesen idegen) ember az én megítélésem szerint nem járt el korrektül? Tényleg? És akkor hol van, amit ilyenkor mondanék az ügyfeleimnek? Hol van az erőszakmentes kommunikáció módszere? És akkor megint jött az „öncoaching”. Nézzük meg a másik szemszögéből… Hogyan érezheti magát most az a vadidegen? Mi történhetett pontosan? Az is lehet, hogy élete első parkolása forgalomban, és nagyon megijedt, hogy nekiment az én autómnak, és inkább elhajtott… Az is lehet, hogy még gyerek, és Apu autóját kapta meg szombat estére és hozta haza egy haverját a buliból, és akkor történt és inkább otthagyott minden kárt, amit okozott. Mit tudja ő, miről szól a kötelező felelősség biztosítás és hogyan működik a világ… És ilyenkor tényleg megnyugszom. Mert a keletkezett kárt ki lehet javítani. Nem történt nagy tragédia. Már most sokan felajánlották a segítségüket,akik látták azóta a kocsit. Mi bajom is van?! Tényleg egy ilyen eset megingat? Nem hagyhatom!

Ahogy a címben idézett vers végződik: „A kincs, mit rejt a szív s az elme, ennyi - szeress, hogy megbocsátni tudj.”

Bókok - mit kezdünk velük?

A pozitív pszichológia híve vagyok, azaz koncentráljunk az erősségekre és azokat fejlesszük. Erősítsük meg a másikat abban, amiben ő jó, amiben ügyes. Ennek részeként felhívjuk a figyelmét arra, amiben szerintünk erős, ügyes és elmondjuk, ez mennyire jó tulajdonsága. Mondok egy példát, amit egy előadáson hallottam, és azóta sem tudnék jobbat: rendező vagy, éppen egy filmfogatáson. Az egyik színészed nagyon hadar. Zavarban van, vagy attól hadar, vagy attól van zavarban, hogy hadar- de a lényeg, hogy senki nem fogja érteni, amit mond. Mit tesz ilyenkor a pozitív "pszichológus"? Például elmeséli neki, hogy a karakter, akit ő alakít pont olyan mint ő: egy hadarós, kedves, sokszor zavarban lévő, csupa szív figura. Mire jó ez? Feladatként kapja, hogy adja önmagát. Fog hadarni? Picit igen, de nem lesz emiatt ideges, és ez nem befolyásolja majd az alakítását negatívan.
De ami miatt ma tollat ragadtam, hogy mostanában gyakran visszakérdeznek a hadarós színészeim: hadarok? kedves vagyok? Dehogy! Ezt most csak úgy mondod? Én nem is... Amikor nem tudunk fogadni pozitív kritikát. Amikor a "szép a kalapod", "csinos vagy", "ügyesen megcsináltad a feladatot" ellenreakciót vált ki. Persze, tudjuk mi van emögött. Nehéz eljutni odáig, hogy tudjuk örülni a bókoknak és tudjunk velük mit kezdeni. Tegnap egy lánycsapattal voltam szülinapozni (ezúton is köszi, nagyon jó volt) és ott is előjött ez a téma. Tudjuk-e mi nők fogadni, ha egy pasi bókol, a tenyerén hordoz, imád? Megint eszembe jutott régi önmagam, aki ellenkezett a bókokkal... Ami segíthet akkor, hogy belegondolunk, miért mondja ezt a másik. Én miért bókolok? Egyszerűen csak mert rácsodálkozom a világ szépségeire, és ennek hangot adok: egy szép virágra, egy szép táskára, egy pillangóra, vagy egy szép frizurára, egy verejtékes sportteljesítményre. Ha ebbe belegondolok, sokkal könnyebb szép virágnak lenni és fogadni a bókokat. Csak lenni tovább és örülni, hogy ez másoknak néhány másodpercre örömet okozott. A többi reakció pedig utána már úgyis jön magától :-)

Őszintén az őszinteségről

Az őszinteség számomra nem a hazugság ellentéte, sokkal inkább annak felvállalása, ami bennünk zajlik. Őszinte, tiszta kommunikációja annak, hogy a környezetünk, szeretteink, embertársaink cselekedetei, mondatai, mozdulatai milyen hatással vannak ránk.
Az őszinteség fontosságát egy nagyon nehéz leckével tanultam meg, ami megmutatta, hogy nem elég, ha azt hisszük, hogy úgy gondoljuk, hogy tudjuk, mit gondol, érez a másik- hanem őszintének kell lennünk, mert így elkerülhető az "azt hittem, hogy Te akkor ezt azért tetted, mert... " probléma. Azóta különösen figyelek arra, hogy magammal és másokkal nagyon őszintén viselkedjek és kommunikáljak, elmondjam, ha valamit máshogyan látok, hogyan élek meg bizonyos történéseket, hogyan érzek. Sokan ezen meg is lepődnek, amikor ezt tapasztalják tőlem, de mindig bebizonyosodik számomra, hogy ez az én utam, ha máshogyan cselekszem, és valamit elhallgatok vagy nem úgy teszem, ahogy igazán érzem, akkor megkapom az újabb "pofonokat", amik visszatérítenek az irányomba. Tegnap is volt egy konfliktusom, ami nagyon zavart, mert nem is arról szólt a felszínen, amiről valójában, és sokáig gondolkodtam a megoldáson, és egyértelműen az őszinte beszéd minden résztvevővel bizonyult a megoldásnak, még ha ez megint sokkal nehezebb, mint nem beszélni a valódi problémáról és a konfliktusokat megpróbálni csillapítani. És milyen érdekes, hogy akikkel tegnap beszéltem, kollégák, barátok teljesen más témában, valahogy mindenki kitért az őszinteség problémájára, pedig nem is az én dilemmám volt a téma.
Szeretem ezeket az apró jeleket, amelyek segítenek :-)