Általában én tényleg elhiszem. És nagyon ritkán csalódom. Vagy ha csalódom, akkor nem is igazán csalódásnak fogom fel, és nem adom fel az emberekbe vetett hitemet…
De ez most valahogy mégis más.
Tegnap kaptam egy sms-t, hogy lassan írjak újabb „lélekemelő blog bejegyzést”, mert egy barátomnak szüksége van rá. Nagyon jólesett, mert azt mutatja, hogy tényleg szerzek egy-két örömteli pillanatot az írásaimmal. De az íráshoz nem voltam elég erős. Illetve nem lett volna lélekemelő…
Aztán nagyon zavart az, hogy egy ilyen kis apróság miatt, ami történt velem, képes vagyok elveszíteni a hitemet néhány órára. Csak mert egy (ráadásul számomra teljesen idegen) ember az én megítélésem szerint nem járt el korrektül? Tényleg? És akkor hol van, amit ilyenkor mondanék az ügyfeleimnek? Hol van az erőszakmentes kommunikáció módszere? És akkor megint jött az „öncoaching”. Nézzük meg a másik szemszögéből… Hogyan érezheti magát most az a vadidegen? Mi történhetett pontosan? Az is lehet, hogy élete első parkolása forgalomban, és nagyon megijedt, hogy nekiment az én autómnak, és inkább elhajtott… Az is lehet, hogy még gyerek, és Apu autóját kapta meg szombat estére és hozta haza egy haverját a buliból, és akkor történt és inkább otthagyott minden kárt, amit okozott. Mit tudja ő, miről szól a kötelező felelősség biztosítás és hogyan működik a világ… És ilyenkor tényleg megnyugszom. Mert a keletkezett kárt ki lehet javítani. Nem történt nagy tragédia. Már most sokan felajánlották a segítségüket,akik látták azóta a kocsit. Mi bajom is van?! Tényleg egy ilyen eset megingat? Nem hagyhatom!
Ahogy a címben idézett vers végződik: „A kincs, mit rejt a szív s az elme, ennyi - szeress, hogy megbocsátni tudj.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése