Mindenkinek saját megoldást!

Mai coachingon egy korábban már megismert és általam régóta vallott nézet vált újra világossá. Ügyfelem nem először járt nálam, minden szegletét ismeri a problémájának, de utazási miatt eddig nem sikerült konkrét lépéseket tennünk a megoldás felé, inkább "tüzet oltottunk". Most viszont végre alkalmunk van egy ideig hetente találkoznunk és lépésről lépésre kidolgoznunk a megoldást.
Milyen sokszor van az, hogy tudunk mindent a saját "bajunkról" és sokszor tényleg pontosan tudják az ügyfeleim, hogy mi nem célravezető a viselkedésünkben, mivel akadályozzák saját magukat. Mai ügyfelem már önfejlesztő, önsegítő könyvekkel is próbálkozott, de rájött, hogy ezek nem alkalmazhatók rá. Számomra coachként ilyenkor az a nehéz, hogy egy jól működő módszert az ügyfél saját környezetében, személyiségéhez illően valósítsunk meg. Nálam például az írás sokat segít (miért is blogolok?!:), nekem jó módszer lenne, ha házit íratna a coachom erről-arról... De ez nem alkalmazható mindenkire. Nincs tuti recept... Azaz van, de mindenkinek egyénre szabott. És ami tegnap segített, nem biztos, hogy holnap segíteni fog- hiszen közben mi is, a környezetünk is és a megoldandó szituáció is változik.
Büszke voltam magamra, amikor végül sikerült egy olyan házival előrukkolnom, ami pontosan illik az Ügyfél problémamegoldásához, természetes működéséhez. És nagyon örültem, amikor elfogadta, lelkes volt és már építette is tovább a saját receptje szerint :)

Éljen a homeoffice!!!

Különösen HR-esek, felettesek figyelmébe :)
Betegen jártam be megint dolgozni. Ok, hogy volt egy határidőm, aminek mindenképpen eleget akartam tenni, így szóba sem jöhetett, hogy beteget jelentek. Másrészről meg csak egy nátha, ami tényleg elmúlik néhány otthon töltött nappal. Persze, ha lábon hordjuk ki, akkor kicsit komolyabb is lehet... Persze, ilyen állapotban elesettebbek, nyűgösebbek vagyunk, én legalábbis nagyon tudok szenvedni, nem szeretek betegen mások előtt lenni és 4 percenként orrot fújni.
Kitaláltam, hogy akkor én otthonról dolgozom. Egy napot tudtam ugyan csak megoldani, de nagyon jó tapasztalatom lett. Velem csodát tett. Cica dorombol az ölemben, akár fekve is tudom bütykölni a beszámolóimat, hallgathatok zenét, lehet rajtam pizsama, farmer, arcpakolás :) Legfontosabb konklúzió: pizsiben sokkal türelmesebb vagyok munkatársaimmal, sokkal hatékonyabb- sokkal jobb munkaerő. Csönd volt, nyugi, ami nekem a számokra való koncentráláshoz például elengedhetetlen.  Persze, tudom, egy nap még semmi, biztosan nem lenne jó mindig otthonról dolgozni, de én igenis azok közé a beosztottak közé tartozom, akit a homeoffice lehetőségével motiválni lehetne. Úgy éreztem magam, mint egy megbecsült munkatárs, akiben ennyire megbíznak :) És mindent megtettem, hogy a bizalomnak eleget tegyek, péntek este hatkor már úgy rángattam el magam a gép elől :)

A legbensőbb dolgaink :)

Érdekes visszajelzést kaptam a blogommal kapcsolatban valakitől, aki ugyan csak néhány hónapja, de nagyon ismer. Aki lát olyan szituációkban, amik nem igényelnek blogbejegyzést. Aki mondjuk látja, hogy milyen vagyok, amikor az állatokkal vagyok, és odabújhatok egy édes lóhoz :)
Igen, erről még nem írtam, miért szeretem annyira az állatokat. Miért nem eszem húst és miért vagyok arra büszke, hogy annak érdekében, hogy én jól lakjak, nem kell semmilyen állatot elpusztítani. Azt hiszem, ez valahol megmagyarázhatatlan, mert olyan bonyolult, és mégis annyira egyszerű. Hogy miért voltak gyerekkorom legszebb nyarai azok, amikor Nagyinál voltunk, és már kora reggel a csirkék, kutyák, cicák között lehettem. És miért volt olyan nagy dolog, amikor Nagyit elkísértem a tehenekhez tejért, és voltak lovak is az udvarban. Hogy miért mentem a Tesóm agyára azzal, hogy órákat kellett töltenünk a közeli lovardában és bámulnunk a lovakat. Hogy miért készül minden második képem a macskámról :)
Valahogy nagyon csodálom az állatokat. Mostani fejemmel olyan magyarázatot tudnék adni, hogy azért, mert szavak nélkül kommunikálnak, és érzik a rezdüléseinket. Mert a kutyusomnak nem kellett elmagyarázni, hogy vagyok, érezte és mindent megtett azért, hogy jobb kedvem legyen. Ez a macskáknál nem így van, ők vannak, élvezik az életet, és csodálatot érdemelnek a felsőbbrendűségükkel, de azért mindig odatelepszenek az ember ölébe, de csak hogy nekünk is jó legyen :) Mert olyan szeretet van bennük, amit nem kell magyarázni. Csodálatos lények :) És amikor egy hét ide-oda kommunikáció és félreértés hegyek és tisztázási beszélgetések után kimegyek a lovakhoz, akik már alig várják, hogy kiszálljunk a kocsiból, és igenis odamenjünk egy simogatásra- akkor az egész világ rendben van :)

Fotó: Durbák Zsolt

Az ötödik Sally

Megint színházban voltam :) És megint megihletett...
Az ötödik Sally, kötelező olvasmány annak, aki emberekkel van kapcsolatban, félt már valaha gyermekkorában, vagy egyszerűen csak szeret úgy szórakozni, hogy mély tartalmat kap.
Aki olvasta a regényt, tudja, aki nem, annak csak egy gyors összefoglalás: Sally harmincöt évesen öt különböző személyiséggel rendelkező skizofrén beteg, aki a gyógyulás útját választotta egy zseniális pszichológus segítségével. Huszonévesen olvastam a könyvet, még a pszichológia felvételire készülve. Kicsit nehezen tudtam elképzelni, hogy a könyv hogyan vihető színpadra, de Szalay Kriszta és csapata zseniálisan megoldotta. Tényleg annyira hiteles és jó az alakítás, nagyon átjön minden apró érzés és rezdülés. Számomra az volt a legmeghatóbb jelenet, amikor Sally a félelem és bántalmazás miatt életre kelt énjét öleli át, aki nagyon agresszív és veszélyes- a színdarab címlapján is ez szerepel. Az már csak hab volt a tortán, hogy az előadás, amin voltunk, a négyszázadik volt- így utána egy interaktív beszélgetés következett a darab megálmodójával és megvalósítójával, Szalay Krisztával. A könnyedsége, a bája, a közvetlensége nagyon szimpatikus volt számomra, és nagyon tanulságos volt, amikor elmesélte, hogy olvasta a regényt, és annyira meghatotta, hogy szerette volna színpadra vinni, és miután 13 rendező visszautasította az ötletet, a férjével valósították meg. Amikor gyengének érzem magam az álmaim valószínűtlensége vagy megvalósítási nehézsége miatt- az ilyen történetekből merítek erőt :) Köszönöm!

Forrás: Google képek

Találkozás a félelemmel

A félelem kell, igen. Nem feltétlenül negatív dolog, megvan a helye. Sok mindentől megvéd, segít valahogy boldogulni, felismerni a veszélyt. Mégsem szeretjük... Én korábban sokat féltem. Mint minden gyerek, féltem a sötéttől, később pedig alaptalanul féltem szinte mindentől (ez már nem igazán félelem, de most nem ez a lényeg). Mostanában pedig nem szoktam. Illetve kevésszer. Sokszor utólag hívják fel a figyelmem, hogy "nem féltél?!" és nem. De ma szembetalálkoztam azzal a fajtával, amivel már régen.
A történetnek van egy kellemetlen előzménye. A teljes mesét nem mondhatom el. A lényeg röviden, hogy nemrég kaptam egy sérülést egy társaságban, akiket ismerek. Véletlen, nem tudni, mi történt, de nagyon rossz volt. A fájdalom az orrcsontban, amit sosem hittem volna, hogy ilyen kemény és ilyen sokáig fáj. A sebek, amik végül szépen gyógyultak, már el lehet tüntetni sminkkel és retussal. A lelki sebek pedig? Hát nem tudom... Mivel nincsen elkövető, nem tudjuk pontosan, mi történt, inkább azt az utat választottam, hogy nem hagyom magam. Attól továbbra is hiszek és bízok az emberekben, és tudom, hogy ha valaki sérülést okoz, az csak a véletlen műve lehet. Sokat segített a környezetem, az elfogadás, a seb szép gyógyulása, és az, hogy valószínűleg pár hét-hónap, és nyoma sem lesz.
De ma focin (nem ott történt az "eset"), rájöttem, hogy félek. Nem voltam azóta pályán, békésen megbújtam az edzőterem biztonságában. De ma olyan lelkesen hívtak a Többiek, hogy úgy éreztem, jó lesz megint a pályán, lelkesen, félelem nélkül mindent beleadni. Nem ment. Olyan pánik tört rám néha, hogy úgy éreztem, ki kell menekülnöm egy-egy helyzetből és magamat védenem. Nagyon régen éreztem ilyet. Pedig tudom, hogy vigyázunk egymásra, és a Többiek közül sokan pontosan tudták, hogy még több védelemre és biztatásra van szükségem, ami nagyon jól esett. Tudom, hogy alaptalan, de akkor is van. Még ha nincs is létjogosultsága. Mit tennék ilyen esetben, ha ezt egy ügyfelem mesélné coachingon? Hát igen, most ezeket alkalmazom magamon. Nem elnyomni az érzéseket, hagyni őket lecsengeni. Meg persze mindenképpen úgy érzem, hogy folytatni kell. Felemelt fejjel, újra lemenni a pályára. Csak most még valahogy nem érzem hozzá a bátorságot... még :)