Találkozás a félelemmel

A félelem kell, igen. Nem feltétlenül negatív dolog, megvan a helye. Sok mindentől megvéd, segít valahogy boldogulni, felismerni a veszélyt. Mégsem szeretjük... Én korábban sokat féltem. Mint minden gyerek, féltem a sötéttől, később pedig alaptalanul féltem szinte mindentől (ez már nem igazán félelem, de most nem ez a lényeg). Mostanában pedig nem szoktam. Illetve kevésszer. Sokszor utólag hívják fel a figyelmem, hogy "nem féltél?!" és nem. De ma szembetalálkoztam azzal a fajtával, amivel már régen.
A történetnek van egy kellemetlen előzménye. A teljes mesét nem mondhatom el. A lényeg röviden, hogy nemrég kaptam egy sérülést egy társaságban, akiket ismerek. Véletlen, nem tudni, mi történt, de nagyon rossz volt. A fájdalom az orrcsontban, amit sosem hittem volna, hogy ilyen kemény és ilyen sokáig fáj. A sebek, amik végül szépen gyógyultak, már el lehet tüntetni sminkkel és retussal. A lelki sebek pedig? Hát nem tudom... Mivel nincsen elkövető, nem tudjuk pontosan, mi történt, inkább azt az utat választottam, hogy nem hagyom magam. Attól továbbra is hiszek és bízok az emberekben, és tudom, hogy ha valaki sérülést okoz, az csak a véletlen műve lehet. Sokat segített a környezetem, az elfogadás, a seb szép gyógyulása, és az, hogy valószínűleg pár hét-hónap, és nyoma sem lesz.
De ma focin (nem ott történt az "eset"), rájöttem, hogy félek. Nem voltam azóta pályán, békésen megbújtam az edzőterem biztonságában. De ma olyan lelkesen hívtak a Többiek, hogy úgy éreztem, jó lesz megint a pályán, lelkesen, félelem nélkül mindent beleadni. Nem ment. Olyan pánik tört rám néha, hogy úgy éreztem, ki kell menekülnöm egy-egy helyzetből és magamat védenem. Nagyon régen éreztem ilyet. Pedig tudom, hogy vigyázunk egymásra, és a Többiek közül sokan pontosan tudták, hogy még több védelemre és biztatásra van szükségem, ami nagyon jól esett. Tudom, hogy alaptalan, de akkor is van. Még ha nincs is létjogosultsága. Mit tennék ilyen esetben, ha ezt egy ügyfelem mesélné coachingon? Hát igen, most ezeket alkalmazom magamon. Nem elnyomni az érzéseket, hagyni őket lecsengeni. Meg persze mindenképpen úgy érzem, hogy folytatni kell. Felemelt fejjel, újra lemenni a pályára. Csak most még valahogy nem érzem hozzá a bátorságot... még :)