Édes semmittevés

Sokáig problémám volt vele... Konkrétan nem tudtam csinálni, és mélységesen elítéltem mindenkit, aki műveli. Pedig sokszor akkor, amikor kívülről úgy látszik, hogy nem csinálunk semmit, akkor történnek belül nagy dolgok és születnek nagy elhatározások és gondolatok. És igenis kell, most már tudom, hogy néha ne csináljunk semmit. Van, aki tudatosan csinál néha egy-egy pizsi partit, amikor társasozás, dvd-nézés és csak ami jólesik van.  Ez a hétvége is inkább bebújós, semmittevős volt. Azaz volak nagy és fontos találkozások, amik nagyon fontos dolgokat mutattak meg, de ma javarészt Lostot (kedvenc sorozat, és most fejembe vettem, ogy elejétől a végéig végignézem) néztem és bentről hallgattam az esőt, mert az sokkal kellemesebb mint kint ázni :) Sajnos ilyenkor még most is hajlamos vagyok támadni magamat azért, mert nem vagyok képes elmenni edzésre, pedig vasárnap a szauna-nap, de ma nem ment... És valahol estére megértettem, miért.

Forrás: Google képek

Fontos dolgokon gondolkoztam, és a jövő heti kihívásokra készültem fel. Még ha kívülről csak néztem a sorozatot meg vasaltam, meg főzőcskéztem :)  Meg arra is rájövök ilyenkor, hogy mennyire jó néha elengedni, megengedni, hogy akkor most lazítás van. Ti is megengeditek magatoknak, ugye?
Hozzá egy jó kísérőzene:
http://www.youtube.com/watch?v=FNW3XLWJPrE

Gondolatok a szeretetről

Szerintem ez az a téma, amiről sokan sokat írnak, gondolkodnak, beszélnek- de valahol mégsem eleget. Megunhatatlan, ezerarcú, mindenkinek mást jelent. Mi szerinted az igaz szeretet? Te mikor érzed úgy, hogy szeretsz? Mikor érzed úgy, hogy szeretnek? Hogyan fejezzék ki mások, hogy szeretnek? Te hogyan fejezed ki?
Ugye?! Több ezer válasz létezik, és minden válasz az igaz szeretetről szól. Mindenkinek igaza van tipikus esete :)
A mai coachingon is érintettük. Mit érintettük, keményen belementünk ezekbe a kérdésekbe. Coaching előtt csak arra vágytam, hogy hazaérjek, forró fürdő, gyertyák, egy pohár bor- és se gyertya, se fürdő, mert ezer kérdés és gondolat kavarog a fejemben. Az egész onnan indult, hogy milyen nehéz megtalálni az egyensúlyt. A kapcsolatok elején (de szerintem később is) klasszikus kérdés, hogy mennyi időt töltsünk együtt, mi legyen az egyéni programokkal, barátokkal. Miről mondjuk le a másikért és a közös életünkért, és mi az, amihez igenis ragaszkodjunk. Aki nem érezte még azt a furcsa érzést, hogy haza kell érnie, mert a másik várja, és ő most milyen szörnyű ember lenne, ha továbbra is jól ellenne a barátaival, az edzőteremben, a táncórán vagy a munkahelyén- az valószínű még nem élt kapcsolatban...
Kiskoromban sokszor elképzeltem, hogy van valahol egy lény (akkor általában kutya vagy ló- hiszen gyermek voltam), aki csak velem szeret lenni. A többiek nem bánnak jól vele, szeretne mindig velem lenni, ennek érdekében minden megtesz, elszökik mindenhonnan mint a hős lovak és kutyák a filmekben és regényekben. Ez felnőttkorra nagy fordulatot vett. Néhány napja családoztam, unokaöcsémmel sokat fociztam és nevettem azon, hogy mennyire mozog a foga és mennyire nem bírom, amikor mutogatja, és ő mennyire élvezi, hogy én nem annyira élvezem :) Aztán reggel jött az mms a hiányzó fogas mosollyal. Este coachingról hazafelé tartva eszembe jutott, hogy talán fel kéne hívnom, reagálnom kéne, de aztán az is, hogy mennyire jól elvan most ő, éppen fürdés van vagy meseolvasás. És itt jött az aha élmény. Imádom, hogy nélkülem is annyira jól elvannak a szeretteim. Hogy jól vannak, biztonságban, szeretetben- és milyen jó, amikor éppen önfeledten nevetünk azon, hogy mekkora gólt kaptam. Igen, azt hiszem, mostanra ezzel a hasonlattal tudnám megfogalmazni, hogy számomra mi az igazi szeretet :)

Egy hetem Kásás Tamással

Forrás: Google képek

Múlt hét hétfőn kezdtem el olvasni M. Kiss Csaba és Kásás Tamás könyvét. A hétfő nálam: munka, majd angol kisebb-nagyobb kudarcélményekkel az igeidők terén, majd spinning. Edzés előtt volt 10 percem, úgyhogy a terem előtt várakozva elkezdtem. Igen, én voltam az, aki alig tudtam visszafogni a nevetésemet, majd együtt sírtam Kásával, csak én nem a víz alatt. Utána persze alig tudtam letenni. Azt hiszem, pont jókor kaptam ezt a könyvet a kezembe... Kásás "teknősénje" és az enyém egész jól elvoltak. Aki nem olvasta, "teknősén" az, aki elfáradt, már-már feladja, belefásult és nem túl optimista- tipikus "ugye én megmondtam" önmarcangolással. Nálam persze picit másról szól, mint a pólósnál, de én is ismerem őt :) Hihetetlen energiát adott már önmagában az a tudat, hogy Kásának is van... Valahogy úgy éreztem, hogy nem kell magam bántanom azért, mert belefásulok olyan dolgokba, amikben ugyan jó vagyok, de amiket évek óta csinálok. Attól persze még csinálom, örülök a sikereknek, valami mindig visz előre, de néha kijön a teknős.
Sokaknak sokat jelenthet a könyv, amikor elolvassák. Valahol azt is sajnáltam olvasás közben, hogy izgága lényem miatt kevés vízilabda meccset tudtam végigülni- hiszen mennyivel többet jelentett volna, ha végigizgultam volna a képernyő előtt, és most olvasom a másik oldalt, milyen volt a küzdelem a vízben. De nem érdektelenség miatt nem követem az eseményeket, aki ismer, tudja. És még így is nagyon sokat jelentett. Azért is állhat hozzám annyira közel a könyv, mert hihetetlenül őszinte. Emberi. És ez nekem hihetetlen inspirációt és erőt adott. És reményt... Köszönöm Kása!

Falak

Most azokról a falakról, amiket mi, emberek vagyunk hajlamosak magunk köré emelni. Nektek van? Szerintem mindenki hajlamos magát "befalazni", volt olyan időszakom, hogy falak már nem is voltak elegendőek, már a plafont építettem- de barátaim és szeretteim segítettek nekem a lebontásban. Miért is csináljuk, mire is használjuk a falainkat?
Elsősorban biztonságot adnak, hiszen általában akkor építjük őket, amikor valami csalódás ér minket és bemenekülünk a saját kis világunkba. Ezzel nem is lenne baj, csak sajnos a falak minket, odabent gubbasztókat is korlátoznak. Sok ügyfelemmel dolgoztunk a falak lebontásán- azért, mert ők ezt találták jó megoldásnak. Saját magammal más stratégiát követek az "öncoaching" utamon...

Forrás: Google képek

Nekem szükségem van a falaimra, igenis kellenek. Azt hiszem, azért, hogy amikor kijövök, akkor tudjak segíteni, tudjak szeretni, tudjak elfogadni- ehhez szükségem van egy kis belső világra. Most sokan azt hiszik, hogy ez szörnyű lehet, hiszen odabent magány van, és egyedül "gubbasztás". De nem. Az én falaim már egy olyan szerkezet, amin van ajtó, ablak. Az ajtót nem csak én tudom kinyitni, van másoknak is kulcsa hozzá, a megértés, érdeklődés, a mosoly nagyon jól működő kulcsok. És odabent nagyon jó kis helyet alakítottam ki. Meghittség, pihenőhelyek, béke- ahová jó hazatérni. És ahova mások is betérhetnek, de ahol bármikor lehetek egyedül- amikor éppen arra van szükségem. Nálam ez működik.
Ti hogy álltok az építkezéssel?

Szuperhősök...

Tegnap filmpremieren jártam... és még a hatása alatt vagyok :) Bár többek szerint John McClane nem szuperhős, nincs jelmeze, csak mindig rossz időben van rossz helyen és megmenti a világot. De rám mégis hatással van. Egyrészt, mert büszke voltam a film megnézése közben arra, hogy ebben a gyönyörű városban élek, és naponta végigmehetek azokon az utakon, ahol ő száguldott végig a forgatásokon azokkal a csodaszép autókkal, amiket akár naponta láthatok a garázsban (és a költségkalkulációkban- bár akkor hajlamos vagyok megfeledkezni a gyönyörűségükről). Annyira bele tudom magam élni a jelenetekbe, hogy néhány percre tényleg elhiszem, hogy lehet ilyen. Lehetünk szuperhősök, és menthetünk meg embereket. És valahol igen, nap min nap ezt tesszük. Adunk, bár nem olyan értelemben mint Bruce, de sokszor adunk hitet, kitartást, vagy "csak" éppen egy-egy őszinte mosolyt. És igen, attól még szuperhősök vagyunk, hogy nincsen jelmezünk, hogy néha elfáradunk, hogy néha csalódunk és hogy néha fáj- és ilyenkor a sebeinket nyalogatjuk egy pohár forró kakaó mellett akár, bár nem CIA-s papucsban... És tényleg van olyan, ami drágább mint az életed :)

Forrás: Google képek