Egy hetem Kásás Tamással

Forrás: Google képek

Múlt hét hétfőn kezdtem el olvasni M. Kiss Csaba és Kásás Tamás könyvét. A hétfő nálam: munka, majd angol kisebb-nagyobb kudarcélményekkel az igeidők terén, majd spinning. Edzés előtt volt 10 percem, úgyhogy a terem előtt várakozva elkezdtem. Igen, én voltam az, aki alig tudtam visszafogni a nevetésemet, majd együtt sírtam Kásával, csak én nem a víz alatt. Utána persze alig tudtam letenni. Azt hiszem, pont jókor kaptam ezt a könyvet a kezembe... Kásás "teknősénje" és az enyém egész jól elvoltak. Aki nem olvasta, "teknősén" az, aki elfáradt, már-már feladja, belefásult és nem túl optimista- tipikus "ugye én megmondtam" önmarcangolással. Nálam persze picit másról szól, mint a pólósnál, de én is ismerem őt :) Hihetetlen energiát adott már önmagában az a tudat, hogy Kásának is van... Valahogy úgy éreztem, hogy nem kell magam bántanom azért, mert belefásulok olyan dolgokba, amikben ugyan jó vagyok, de amiket évek óta csinálok. Attól persze még csinálom, örülök a sikereknek, valami mindig visz előre, de néha kijön a teknős.
Sokaknak sokat jelenthet a könyv, amikor elolvassák. Valahol azt is sajnáltam olvasás közben, hogy izgága lényem miatt kevés vízilabda meccset tudtam végigülni- hiszen mennyivel többet jelentett volna, ha végigizgultam volna a képernyő előtt, és most olvasom a másik oldalt, milyen volt a küzdelem a vízben. De nem érdektelenség miatt nem követem az eseményeket, aki ismer, tudja. És még így is nagyon sokat jelentett. Azért is állhat hozzám annyira közel a könyv, mert hihetetlenül őszinte. Emberi. És ez nekem hihetetlen inspirációt és erőt adott. És reményt... Köszönöm Kása!