Na jó, ha most sem sikerül, feladom...

Ez az én mondatom...
Egy mondatom máról...
De amint kimondtam...

Kezdem az elején. Ma "hajnali" kilenckor megérkezem az Omszki-tóhoz wakeboardozni. A szél tombolt, a hullámok szép nagyok, kicsit bizonytalanul kérdeztem, hogy van-e egyáltalán ma csúszás, de a Lányok biztattak, hogy persze, ha akarok, menjek. 10 perces öltözködés után az edzők is megjönnek, akik annyira nem biztatnak, ők biztosan nem csúsznának, de ha gondolom, próbáljam meg. Az egész nem csak a csúszásról szólt számomra, most nagyon kellett, hogy teljesen kikapcsolódjak, és az is nagyon kecsegtető volt, hogy miattam indítják be a pályát és enyém az egész tó.

Aztán megértettem, miért nem bátorítottak. Az egész tó háborog, még amikor jól megy a csúszás és nincs olyan nagy esésveszély, akkor is nagyon dobál, a víz folyamatosan üt. De azért én élvezem. Azzal biztattam a közben megérkezett többieket, hogy most sokat lehet tanulni, meg valahol magamat is :)
Aztán persze jól elfáradtunk. Akik eddig simán elindultunk, jókat estünk. A sokadik félresikerült indulás után hangzott el a számból a fenti mondat: "Ha most nem sikerül, feladom". Ezzel biztattam a pályakezelőt, hogy nem kell sokáig néznie a bénázásomat. De amint kimondtam, nagyon elkeseredtem, mert ez most nem csak a csúszásról szólt. Tényleg képes lennék feladni? Csak mert nagyok a hullámok? Csak mert fúj a szél? Csak mert fáradt vagyok??? És akkor mi lesz?
Ilyen kérdések után visszakullogtam az induló stégre. A kezelő kérdő nézésére jött az "ami nem öl meg az erősít" közhely, de ezzel sokkal elégedettebb voltam. És igen, sikerült elindulni, és akkor én már megyek is egy kört. És megcsináltam, és mosolyogva jöttem ki az óra végén a vízből.
Ezért is szól többről minden sport.
Te fel szoktad adni?

Kinek könnyű?

Biztosan Ti is kaptok hasonló mondatokat: "Persze, neked könnyű, neked ott a sport, több lábon állsz, pozitív a felfogásod, és hasonlók..." Általában elengedem ezeket a  fülem mellett és nem válaszolok vissza. Nem kérdezek vissza, hogy nekem miért könnyebb emiatt, vagy hogy "Neked miért nem lehet könnyű".
Egyik coachingom során is hasonló problémával küzdöttünk. Sajnos mondhatom, hogy szinte szokásos probléma, a hétköznapok monoton hajtása, a munka, sok munka és a belefásulás. A legtöbb munkahelyen pedig sajnos elismerés sincsen, ha nagyon odateszed magad, mert ez a természetes, csak sajnos így nincsen sikerélmény, mókuskerék van, "reggeltől estig hajtás".
Ilyenkor tényleg könnyű a körülményekre fogni, hogy nekünk rossz. Igen, könnyű. Nem nekem könnyű, mert ott a sport, mert igenis ott is vannak nehéz pillanatok, ma például menni is nehezen tudok a tegnapi wakeboard izomlázam miatt.
Nem mindig könnyű megkeresni a pozitívumokat abban, ahol tényleg nehezen lehet találni. De ha elkezdi az ember és tényleg elege lesz abból, hogy képes 60 percen keresztül panaszkodni, akkor lehet változtatni. És egy idő után természetes ez a felfogás. Ma például annyira megörültem, hogy amit eltörtünk tegnap lámpát, mennyivel fényesebben világít így, lámpabúra nélkül. Eszembe se jutott bosszankodni, hogy eltört. És én sem voltam mindig ilyen. Korábban képes lettem volna többször is felidegesíteni magam olyan dolgokon, amiken vagy nem tudok változtatni vagy már megtörténtek, és akkor azért nem tudok változtatni.  És érzem, hogy az élet így is sokszor próbára tesz, és olyankor tényleg könnyebb lenne "feladni", panaszkodni, hazamenni és leülni a tévé elé, és sorolni, hogy miért nem lehet. Csakhogy ha már elkezdtem egy utat, akkor nem kell a könnyebb út.
Neked?

Megfelelek?

Te megfelelsz? Mert én igyekszem. Igyekszem megfelelni. Ahogy biztosan sokan közülünk. Így neveltek. Legyél jó gyerek, szorgalmas, rendes. Majd ugyanilyen felnőtt. Legalábbis törekedj rá.
Ezzel semmi baj nincsen. Csak néha tud baj lenni. Itt is biztosan mindenkinek megvan a maga kis finom egyensúlyi intervalluma, amikor meg is felelünk  és jól is vagyunk.
Hát én ezt az intervallumot néha jól elhagyom valahol. Nem figyelek oda, és kész a baj. A tünetek sokfélék lehetnek, túlhajszoltság, kényelmetlen érzés, szorongás, stressz. De ma elcsíptem a pillanatot és végiggondoltam.
Honnan ered? Gyerekkor, igen. Pedig nem állítom, hogy szüleim csak akkor szeretnek, ha megfelelek az elvárásaiknak. Sőt, egyre inkább úgy érzem, hogy azt szeretik, hogy boldog vagyok és annak örülnek, amikor jól vagyok. Akkor honnan ez a megfelelési vágy, néha igenis kényszer? Az én magyarázatom az lett, hogy bennem alakult ki. Amíg nincsen meg a stabil, önmagát elfogadó, önbizalommal rendelkező személyiség, addig ugye a környezet visszajelzéseire szomjazunk és ebből alakítjuk ki saját megítélésünket. Az ideális az lenne, ha egy idő után ez a személyiség olyan stabil lenne, hogy nem fog rajtunk egy-egy pofon, elégedetlen visszajelzés. De persze itt sem szabad túlzásba esnünk, mert akkor az van, hogy meg sem halljuk környezetünk visszajelzéseit, kéréseit. De maradjunk a levezetésnél.
Igen, tisztában vagyok vele, hogy van még javítanivalóm a saját elfogadásom útján. Csak egy egyszerű példa, törekszem arra, hogy rendben legyek. Igen, ez azt is jelentheti, hogy elronthatja a napomat, ha például nem szép a hajam. Lehet, hogy másoknak akár vicces, de én így érzem jól magam, megtanultam, hogy ez fontos. De lehet, hogy túlzás? Ha igazán szeretném magam, akkor ápolatlanul is jól érezném magam?!
Ugye, nem egyszerű :)
Akkor menjünk tovább. Kinek akarok megfelelni?
Igazából magamnak és azoknak, akik fontosak nekem. Ja, igen, meg picit azoknak is, akik annyira nem is fontosak. Itt jön el az a pont, hogy miért is? Nekem sokat segített, amikor megfordítottam a dolgot és megnéztem, hogy amin most éppen problémázok, és akiknek meg akarok felelni akkor is, amikor akár lehetetlen dolgokkal állok szemben, ők megfelelnek nekem? Azt adják, amit érdemlek? Felismerték az értékeimet? Ha nem a válasz, akkor szépen kibukik a fordított arányosság, ugyanis nekem az jött ki, hogy minél kevésbé felelnek meg az én elvárásaimnak a tőlem valamit elvárók, én annál inkább igyekszem megfelelni. Talán mert azt hiszem, hogy ha megfelelek, akkor ők is közelítenek az én elvárásaimhoz? Igen, és ennek a felülvizsgálata javasolt erősen.
Hangsúlyozom, hogy ezt egy konkrét szituáció hozta ki belőlem. És szerencsére, ha végignézem életem területeit, akkor túlsúlyban van a feltétlen elfogadás, az elismerés- és itt nincs is görcsös megfelelni vágyás. Érdekes, ugye?