Megfelelek?

Te megfelelsz? Mert én igyekszem. Igyekszem megfelelni. Ahogy biztosan sokan közülünk. Így neveltek. Legyél jó gyerek, szorgalmas, rendes. Majd ugyanilyen felnőtt. Legalábbis törekedj rá.
Ezzel semmi baj nincsen. Csak néha tud baj lenni. Itt is biztosan mindenkinek megvan a maga kis finom egyensúlyi intervalluma, amikor meg is felelünk  és jól is vagyunk.
Hát én ezt az intervallumot néha jól elhagyom valahol. Nem figyelek oda, és kész a baj. A tünetek sokfélék lehetnek, túlhajszoltság, kényelmetlen érzés, szorongás, stressz. De ma elcsíptem a pillanatot és végiggondoltam.
Honnan ered? Gyerekkor, igen. Pedig nem állítom, hogy szüleim csak akkor szeretnek, ha megfelelek az elvárásaiknak. Sőt, egyre inkább úgy érzem, hogy azt szeretik, hogy boldog vagyok és annak örülnek, amikor jól vagyok. Akkor honnan ez a megfelelési vágy, néha igenis kényszer? Az én magyarázatom az lett, hogy bennem alakult ki. Amíg nincsen meg a stabil, önmagát elfogadó, önbizalommal rendelkező személyiség, addig ugye a környezet visszajelzéseire szomjazunk és ebből alakítjuk ki saját megítélésünket. Az ideális az lenne, ha egy idő után ez a személyiség olyan stabil lenne, hogy nem fog rajtunk egy-egy pofon, elégedetlen visszajelzés. De persze itt sem szabad túlzásba esnünk, mert akkor az van, hogy meg sem halljuk környezetünk visszajelzéseit, kéréseit. De maradjunk a levezetésnél.
Igen, tisztában vagyok vele, hogy van még javítanivalóm a saját elfogadásom útján. Csak egy egyszerű példa, törekszem arra, hogy rendben legyek. Igen, ez azt is jelentheti, hogy elronthatja a napomat, ha például nem szép a hajam. Lehet, hogy másoknak akár vicces, de én így érzem jól magam, megtanultam, hogy ez fontos. De lehet, hogy túlzás? Ha igazán szeretném magam, akkor ápolatlanul is jól érezném magam?!
Ugye, nem egyszerű :)
Akkor menjünk tovább. Kinek akarok megfelelni?
Igazából magamnak és azoknak, akik fontosak nekem. Ja, igen, meg picit azoknak is, akik annyira nem is fontosak. Itt jön el az a pont, hogy miért is? Nekem sokat segített, amikor megfordítottam a dolgot és megnéztem, hogy amin most éppen problémázok, és akiknek meg akarok felelni akkor is, amikor akár lehetetlen dolgokkal állok szemben, ők megfelelnek nekem? Azt adják, amit érdemlek? Felismerték az értékeimet? Ha nem a válasz, akkor szépen kibukik a fordított arányosság, ugyanis nekem az jött ki, hogy minél kevésbé felelnek meg az én elvárásaimnak a tőlem valamit elvárók, én annál inkább igyekszem megfelelni. Talán mert azt hiszem, hogy ha megfelelek, akkor ők is közelítenek az én elvárásaimhoz? Igen, és ennek a felülvizsgálata javasolt erősen.
Hangsúlyozom, hogy ezt egy konkrét szituáció hozta ki belőlem. És szerencsére, ha végignézem életem területeit, akkor túlsúlyban van a feltétlen elfogadás, az elismerés- és itt nincs is görcsös megfelelni vágyás. Érdekes, ugye?