Egy kiállítás képei 2013

Már-már rendhagyó bejegyzésem következik. Ugyanis ismét ősz, azaz ismét World Press Photo kiállítás. Igen, most is elmentem. Azaz mentünk, ami rájöttem, hogy valahol felelősséget ad a nyakamba, azaz adok a saját nyakamba, mert így amikor nagyon szörnyű képek előtt álltunk, szinte magyarázkodni lett volna kedvem... A tavalyiból sikerült valami pozitívumot kiemelnem és magammal vinnem. Hát, az ideiből... végülis igen, ebből is. De inkább azért, mert nagyon tudatosan kerestem. Most tényleg úgy éreztem, hogy jövőre nem jövök. Igen, tudom, hogy mekkora kockázat a fotósoknak, illetve nem, nem tudom, elképzelni sem tudom. De valahogy minden évben lesavazott esetekkel nyerni és beteg családtag ápolásával, és bikaviadallal, hát nem tudom. És ez nem azt jelenti, hogy nem érezném ezeknek a nehézségeit és szönyűségeit. Igen, érzem, borzasztó, hihetetlen nehéz és az érintetteknek egy életen át feldolgozhatatlan. Csak valahogy már sok belőle, de ez sajnos nem a kiállításról szól, hanem inkább az zavar, hogy még mindig előfordul és még mindig lehet fotózni. De térjünk vissza a pozitívumra, amit most is magammal hoztam. Ilyen értelemben a szomáliai női kosárlabda csapatról készült képsorozat volt számomra a legmeghatározóbb. Akiknek titkolniuk kell, hogy edzésre mennek, és egyáltalán nőként sportolnak, mert az tilos lenne. És a kézfejüket kockáztatják ezzel. A képeket nézve értettem meg igazán, hogy milyen csodás, hogy bármikor, bárhol kimehetek itthon az utcára, Szigetre, patakpartra futni, járhatok edzeni, bringázhatok, wakeboardozhatok. Még nőként is... És ami még pozitívum, az a Múzeum maga. Annyira szép, és sütött a nap, és olyan szépen játszott a fény a sok elemmel a falon, ablakon. Felüdülés volt a képek után még kicsit sétálni és ezeket csodálni :)