Nem, bocsánat és persze

Egy kis kommunikáció még így estére :)
Kezdjük a nemmel. Megtanultuk, asszertív kommunikáció, hogyan mondunk úgy nemet, hogy az a másikból ne ellenérzést, hanem együttműködést váltson ki. Igen, megtanultam én is. Szépen gyakoroljuk is tréningeken. Elméletben szuperül tudom. De amire eljutok odáig, hogy használjam is... És úgy használjam, hogy ne magyarázzam túl, hogy miért nem, és ne hagyjak kiskaput, hogy ha mégsem tudja a másik elfogadni, akkor még lehet igen is... Hát ez már nem olyan könnyű. A másik fél sokkal könnyebben elfogadja a nemet, mint amilyen nehezen én kimondom. Van még itt fejlődni valóm :)
Amit még megfigyeltem magamon, hogy mennyivel jobban érzem magam, ha nem kérek mindenért bocsánatot. Ha nem úgy kezdem az e-mailjeimet, hogy "elnézést a késői válaszért"- mert ez olyan relatív. Van, akinek 1 óra késő, van aki két napig válaszol, úgyis mindenki a saját mércéjével mér. Nekem sokat segít, ha nem "elnézést"-tel kezdek mindent- persze amit tényleg megbánok, azért tudok bocsánatot kérni, de akkor az tényleg igazi.
És akkor a harmadik,egyben utolsó szösszenet, a persze. Engem kiver a víz a perszéktől. Ha valamiben bizonytalan vagyok és megkérdezem, és ez a válasz, akkor és abból kiérzem azt is, hogy "hát egyértelmű, Te nem tudtad?" "Milyen hülye kérdés, hiszen persze." Nekem sokkal többet segítene egy "igen" a persze helyett, de dolgozom azon, hogy a persze mögé se lássak dolgokat. Attól még kerülöm :)

Mi mindig búcsúzunk...

Van valami, amitől én nagyon sokáig búcsúztam. Egy közös múlt, egy ingatlan, egy otthon. Ha most felhívnak és érdeklődnek, akkor már örömmel tudom azt mondani, nem eladó. De ezt sok minden előzte meg...
Vannak dolgok az ember életében, amik nem sikerülnek. Én ezeket mégis ki nem hagytam volna :) Pedig olyan nehéz volt, annyi energiám ráment, és mégis kellett, szép is volt, és okozott bennem valamit, amit most nagyon megbecsülök.
Maradt még valami közös, egy lakás, ami korábban az otthonunk volt, amiben gondosan megterveztünk mindent, ami miatt sokat veszekedtünk, hogy mi hogy legyen, és ami utána üresen maradt, a tökéletes gardróbszekrényével és nappali bútoraival. Ahogyan megváltoznak az értékek, ami korábban olyan fontos volt, utána akár csak egy gyorsan eladandó dolog lehet.
Én sokszor elbúcsúztam ettől a lakástól. Nem igazán szerettem ott lakni, de mégis az első igazi otthonom volt, és valahogy mégis szerettem. Aztán egyedül éltem benne, ami visszatekintve nagyon jó időszak volt, csak akkor nem mindig tudtam így megélni. Emlékszem, amikor kimondtuk, hogy akkor próbáljuk meg eladni, épp ősz volt, és kimentem elrakni a balkonládákat, téliesíteni a kertet. És búcsúztam. Potyogtak a könnyeim, pedig én akartam megválni a lakásról. Aztán elköltöztem, akkor is elbúcsúztam. Aztán vissza-visszatértem, eleinte még gondoztam a kertet, aztán már azt sem. Jöttek érdeklődők, akkor is lementem, megmutattam, és újra elbúcsúztam.
Aztán most vevők jöttek, akik gyorsan akarták. Adott volt a feladat, mindenkinek jutott bőven. Újra egy csapatot kellett alkotnunk és oldanunk meg a kiosztott feladatokat. És jól ment. Volt pár gubanc, az emberek megőrülnek költözéskor, mindenki ideges, feszült, de aztán sikerült. És büszke lehettem a tulajdonostársamra, hogy olyan sok mindent intézett, és ő is büszke lehetett rám, hogy olyan gyorsan intéztem mindent. Már nem lehetett szidni egymást, elégedetlenkedni. Csak a végső búcsú maradt, aminek már korábban el kellett volna jönnie. De most jött el és szép volt. Nem könnyű szépen lezárni egy kapcsolatot. Sokszor mondtam, hogy biztosan könnyebb lett volna, ha haragszunk egymásra, ellenségeskedünk. De így lehet tükörbe nézni és tanulni és megbocsátani és tisztelni egymást.
És a fáradság után már örülni is tudok. Ma például vártam, hogy levonják a lakáshitelt a számlámról, aztán rájöttem, hogy több már nincsen :)
http://www.youtube.com/watch?v=9VnSYqiXPWI

Álommegvalósítás mértéke elmélet

Mikor mondhatjuk, hogy megvalósítottunk egy álmot? Miért valósítsuk meg? Miért nem valósítjuk meg mégsem? Mikortól számít egy álom megvalósítottnak?
Érdekes kérdésekre kerestük a választ ma coachingon. Ilyenkor mindig elgondolkodom és tovább kattognak a kérdések a fejemben.
Szerintem csodálatos, ha egyáltalán vannak álmaink, céljaink. Nagyon sokat adnak, motiválhatnak, kitartóak leszünk tőlük, közben sokat fejlődünk, tanulunk. Annál szomorúbb talán nincsen, mint amikor nincsenek célok, álmok- bár biztosan lehet így is, nekem mindenképpen kellenek. Megvalósítható, elérhető- néha meg egyszerűen csak amin lehet álmodozni :)

Forrás: Google képek

És mikor érezhetjük, hogy akkor most megvalósult? Hát ez az. Sokan azért nem kezdünk bele a megvalósításba, mert nagyon magasra teszik a lécet, és "úgysem sikerülhet". Ilyenkor van egy konkrét kép a fejünkben, és ha nem minden pont olyan, mint amilyennek elképzeltük, akkor szó sincsen megvalósulásról. Pedig vannak árnyalatok, fokozatok. Ha eldöntöm, hogy focizni szeretnék, akkor már attól is boldogabb lehetek, hogy hetente eljárok egy fociedzésre és élvezem, fejlődök, vagy csak nevetek a bénázásaimon. Nem csak az számít, ha én leszek az új gólkirály, ugye?!
Igen, ez nagyon fontos. A kis lépések. Elkezdeni. Megpróbálni. Belefogni. Közben annyi minden történhet. Lehet, hogy nem sikerül, csalódunk, mégsem tetszik a megvalósult álom, de legalább mi mindent megtettünk, amit adott körülmények között tudtunk. Vagy az is lehet, hogy nem akarunk a legmagasabb hegytetőre felmászni, teljesen boldogok vagyunk attól, ha felmászunk egy dombra. Az álom át is alakulhat közben. Színeződhet. És nagy szerencsénkre nincsen döntőbizottság, aki megvétózza, hogy adott álom nem is valósult meg, hiszen hol van az aranylabda. Kizárólag mi magunk alkothatunk véleményt a  saját álmunk megvalósulásáról. Nincsenek képletek, csak szubjektív ítéletek, érzések.
Úgyhogy merjünk belefogni! Hajrá :)