Az agresszióról

Ez most nem egy könnyed bejegyzés. Nagyon nehéz témával találkoztam ma egy coachingon, az agresszióval. Mit okoz, milyen válaszokat és ezek milyen sérülésekből erednek. Elmesélem.
Amikor ma megláttam az egyik ügyfelemet a bejárati ajtóban, először megijedtem. Eszembe jutottak azok a baráti vélemények, hogy hogyan nem félek attól, hogy egy agresszív, mindenre képes ember jön el hozzám. Elsőre ugyanis ilyennek tűnt. Aztán a kézfogása megnyugtatott, és a szeme. Tudtam, hogy rám nézve nem veszélyes. Pedig már az első mondatai az sugallták, hogy bizony sokszor lesz agresszív és ilyenkor üt is. És mindig ő az erősebb fél. Beszélgetésünk során kiderült, hogy védekezik. És ezért támad. Mert ezt a mintát látta és megtanult védekezni. Amikor gyerekek bántalmazásáról van szó, nagyon erős érzelmekkel reagálok. Nem mintha lett volna rá példa gyerekkoromban. Csak nem tudom elviselni, amikor egy tehetetlen lényt megütnek. És a gyerekek azok. Nem tudják, miért kapnak. És azt sem, hogy mi fáj jobban, a pofon lelkileg vagy testileg.
Sokszor én is éreztem magam nagyon tehetetlennek, amikor más reakció nem lett volna, csak az agresszió. De megtanultam, hogyan lehet mégis másképpen. Érdekes az is, amikor azzal szembesülsz, hogy szerinted Te nem vagy agresszív, de felteszik pl azt a kérdést, hogy ha egy őrült megtámadja a családod és a szeretteid élete a tét, akkor vajon megpróbálsz értelmesen kommunikálni vagy támadsz. Emberek vagyunk, nem szentek. És még nincsen gyerekem. Elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehet sokszor szülőnek lenni. Szembesülni az anyagi gondokkal, a többi problémával és azzal, hogy tehetetlen vagy és nem agresszívan reagálni. De a gyerekkel szemben alkalmazott agresszió megbocsáthatatlan! Nincs az a helyzet, amikor megalapozott tud lenni. Biztosan nem az volt a szándéka, ami végül lett belőle. Egy nagyon okos, nagyon értelmes fiatal, aki viszont nem tud másképpen reagálni, csak támadással. Sok ilyen barátom volt gyerekkoromban. Az igazi nehézfiúk (Borsod Megye:-). Akiktől sokan féltek, és valahogy megbarátkoztam velük. Azért, mert nagyon értékesek voltak. Ők voltak azok a barátok, akiknek naponta kellett bizonyítani, és akik nagyon nehezen nyílnak meg, de aztán tényleg lehetett rájuk számítani. És ez a mai srác is, annyira hálás volt a szeretetért, a kedvességért. Azért, hogy nem félek tőle és nem ítélkezem, csak segíteni akarok neki.
Nagyon sokat adott nekem ez a mai találkozás. Hiszek abban, hogy tud változni. Hiszek abban, hogy meg tud tanulni más érzelmi reakciókat is. És megmutatta, mekkora felelősség az emberi kapcsolatok kezelése. Főleg, ha gyerekekről és fiatalokról van szó. És ami nekem a legnagyobb kincs a mai találkozóból, hogy megértettem, hogy ilyen fiatalokkal foglalkozni mindennél nagyobb kihívás és mindennél nagyobb erőt és hitet ad. És hogy az agresszió tényleg agressziót szül...

A mai nap...

Megnyugtatok mindenkit, nem lesz sok ilyen bejegyzés... Ez most csak egy nap története, se coaching, se nagy tanulságok. Vagy mégis?
Kicsit hétfő volt, alig akartam felkelni, a futás sem ment olyan könnyen. De aztán összekaptam magam, és bementem dolgozni. Hihetetlen ütemben haladtam olyan feladatokkal, amiket eddig különböző okok miatt nem tudtam megoldani, mert vagy neki sem kezdtem, mert azt hittem, akadályokba ütköznek, vagy tényleg voltak akadályok. De ma valahogy ezek eltűntek és megoldódtak. Tényleg nem mindet én oldottam meg, de a lényeg, hogy ment minden, mint a karikacsapás :-)
Estére egy régóta húzódó banki ügyet terveztem, de ahogy legtöbben, nem szeretek oda járni. De teljesen jól haladtunk, még egy olyan dolgot is elintéztem, ha már ott vagyok, amit igazából nem is terveztem. Ennek kapcsán kiderült egy részlet a magánéletemből, és az ügyintéző elkezdett viccelődni, pedig alapvetően nem vicces téma. De nem esett rosszul, sőt. Valahogy azt mutatta, hogy én is túl vagyok rajta, ha mások mernek ezzel kapcsolatban poénkodni. Végül (zárás előtt pár perccel) már a teljes banki személyzet viccelődött velem, és sok sikert kívánt a továbbiakban. Sokat nevettünk!
Utána spinning, már azt hittem, nem történhet semmi extra. De történt. A végén az egyik cipőm nem oldott ki. Semmi baj, nyújtáshoz levettem a fél párat. De csak nem akart kijönni. Aztán egy erős srác segített, de sajnos úgy, hogy a stoppli szépen beragadt a pedálba és persze már kezdődött a következő óra. Semmi baj, fél pár cipőben szereztem egy csavarhúzót, és kb hárman kiszedtük, csak az össze darabja szétpattant. Amit végül majdnem összeszedtünk, egy csavar maradt ott valahol. De legalább 4en négykézláb mászkálhattunk a gépek között.
Mondja valaki, hogy nem szórakoztató egy sima hétfő :-)

A szeretet cselekszik... vagy nem ?!

forrás: Google képkereső

Sok dologgal lehet eltölteni a hajnalokat, amikor az ember nem tud aludni. Lehet agyalni azon, hogy miért nem, felkelni, ebédet főzni, futni, olvasni, netezni. Én vasárnapokon a filmnézést szoktam választani. Ma "A felolvasó"-t néztem. Ez azon ritka filmek egyike, ami után úgy érzem, ezt meg kell beszélnem másokkal, akik látták. Kinek mi volt a legfontosabb mondanivaló, mi volt a lényeg szerinte. Melyik résztől kezdve nem tudtátok abbahagyni a sírást? :-)  Pedig általában nem szeretek filmet elemezni. De most örülnék a hozzászólásoknak.
Nálam az ítélethirdetés. Tobzódtam, hogy szólaljon már meg a srác, és mesélje el, amit tud, és amivel megmentheti a nőt. De nem szólt, tiszteletben tartotta azt, hogy a másik sem cselekszik, hogy ez a döntése, és ezt nem akarja megváltoztatni. Sokszor ehhez kell a legmagasabb fokú szeretet. Hányszor hittem azt, hogy tennie kellett volna valamit a másiknak, de ő "csak" tiszteletben tartotta az én döntésemet és eszerint cselekedett, azaz nem cselekedett. Ehhez kell a legnagyobb bátorság. Ez után nem mondhatod azt, hogy te mindent megtettél. Ezt magaddal viszed egész életedre. És nekem ma esett le, hogy ez mekkora nagy dolog. És hogy mennyire hálás vagyok ezért a másiknak.
Örülök, ha meséltek, Bennetek hogyan csapódott le a film. Akik még nem látták, csak ajánlani tudom, de ne valami fontos progi előtt ;-)

Kedvesség

"Te miért vagy ilyen kedves?" Köszönöm ezt a kérdést... Azóta is foglalkoztat.
Nem voltam mindig az. Alapjában igen, de aztán valahogy néha rosszul éreztem magam. Amikor én igen, de a másik goromba... Aztán elkezdtem ezzel nem foglalkozni. Az, hogy a másik nem kedvességgel reagál, az én jó érzésemet nem befolyásolja. Mert tényleg jó dolog kedvesnek lenni. Szórakoztató. Olyan hatások érnek, amiktől egyébként elzárnám magam. Mert egy idő után természetes. És egyszerű, de valahol meg mégis olyan nagy dolog. Olyan, mint az a bizonyos mosoly. Nem kerül semmibe, de rengeteget adhat a másiknak. És a mosolygónak is. Hát azt hiszem, röviden ez a válasz.

Az elvárások

Érdekes dolog ez... elvárások. Volt már az is baj, hogy voltak, de az is, hogy nem voltak. Leginkább persze akkor van baj, amikor nem reálisak. Bár abban sosem leszek biztos, hogy a másokkal szemben támasztott elvárások lehetnek-e reálisak. Hiszen mit akarok én, mit akar a másik, mit tud, és hogy megfelel-e akkor is az elvárásoknak, amikor nagyon nagy erőfeszítéssel tud csak megfelelni... Megmagyarázom :-)
Néhány napja már jött szembe a téma, egy kérdés képében, hogy valaki megfelelt-e az elvárásaimnak. Úgy szeretném ilyenkor azt felelni, hogy nincsenek elvárásaim. De ha egy kicsit nem figyelek oda, akkor rögtön vannak. Az utóbbi hetekben ezeknek nem mindig tudott megfelelni a környezetem. A munkahelyem, hozzám közel állók, én saját magam... Ilyenkor szeretek elmenekülni, bár ez egy barátom szerint túl szigorú szó. Igen, mondhatnám kikapcsolódásnak, madártávlatnak, visszavonulásnak. De az én esetemben ez tényleg menekülés. Először csak pár nap Róma, aztán inkább a "kimegyek sminkesként (coachra az olaszoknak semmi szükségük ugyebár) Rómába fél évre" lett belőle.

Forrás: Google képek

Aztán ma leesett. Persze megint coaching után, akkor jönnek ezek a nagy felismerések (nem csak ügyfeleim esetén). Arról beszélgettünk ugyanis, hogy a mai kedves ügyfelem vajon reálisan támaszt-e magával szemben elvárásokat. Talán túl magasra teszi a mércét, és amikor nem sikerül megütni, akkor jön a "hatalmas kudarc" és a több hét összeszedem magam. Érdekes, utána elindultam sétautamra, és bumm... Mitől is menekülnék imádott olasz fővárásomba? Hát, attól, hogy elvárok dolgokat a munkahelyemtől, egy baráttól vagy csak úgy általánosságban az élettől, és nem úgy jön össze, ahogyan én szeretném. Ilyenkor tényleg nem tudom, mi a helyes. Átértékelni, az biztos sokat segít. Én most megpróbálom a "nincsenek elvárások" stratégiát. És akkor marad az öröm, az apróságok értékelése, a spontán boldog percek. Valahol így sokkal könnyebb. Ha ez a megoldás nem válik be, akkor meg irány Róma ;-)

A coach coaching közben

A mai nap megint rávilágított arra, hogy mennyire fontos, hogy tudják az ügyfeleim, hogy mit is csinálok én coaching közben.
Nagyon fontos, hogy coachként vagyok jelen, azaz nem Czinke Anitaként. Nincsenek bennem az én problémáim, az én érzéseim, tisztán arra koncentrálok, amit ügyfelem mond, érez, és ezekre személyesen érzelmileg nem reagálok. Nem leszek dühös, nem haragszom meg- amit lehet, hogy barátként megtennék. Ilyen értelemben ilyenkor nincsenek saját érzéseim. A gondolataim kizárólag akörül forognak, akit hallgatok. A legfontosabb akkor az, hogy mivel tudok neki segíteni.
Nagyon fontos, mert sokakat befolyásol, hogy olyankor nem ítélem meg a hallottakat. Nincs jó vagy rossz. Nincs "na most mit gondolhat rólam". Válaszok vannak, amik nem is nekem szólnak igazából, hanem az ügyfélnek. Az ügyfelem válaszai az én kérdésemre, de ezek neki szólnak igazán. És ez a legfontosabb, néha nem is kell azokat hangosan kimondani :-)

Felismerések

A felismerés az, amikor rájövünk valaminek a létezésére, ami eddig is volt, csak nem vettük észre... Sokan félünk a felismeréstől, és igen, sokszor azért nehéz és kemény dolgokra jövünk rá. Valami, ami létezik, csak eddig nem láttuk, és akkor hirtelen ott van, és kezdenünk kell vele valamit. De ha jobban belegondolunk, mitől is félünk? Hiszen eddig is volt, csak nem láttuk, de volt! Létezett, befolyásolta tetteinket, érzéseinket, ott volt a gondolatainkban, csak még nem ismertük fel.
Félelem helyett sokkal hasznosabb, ha örülünk... Minek is?! Annak, hogy most már megvan. Elkaptuk :-) Felismertük, megvan a neve, megvan az érzés. És eszerint tudunk továbbmenni. Erőt meríteni, vagy változtatni.
A felismerések nagyon hasznosak!

Megint a segítségről

Bár már van egy segítség témájú bejegyzésem, de még van bennem a témáról :-) Csak most nem arról szeretnék írni, amikor én adok segítséget, hanem amikor kérek. Volt időszak, amikor nem ment. A gyengeség jelének tartottam, kudarcnak, hogy én nem tudom megoldani. Ekkor szerencsére volt néhány társam, akik "csak úgy" jöttek, és segítettek, hogy ne kelljen kérnem.
Ma már máshogy látom. Biztosan meg tudnám én is oldani, de amint jön valaki, akinek könnyebb, akkor segítsen. Sőt, olyan is van, hogy én hívok, kérek segítséget. Ma például nem tudtam kiparkolni. Úgy rám állt egy kocsi, és annyira szűk volt a hely, és én meg jól megijedtem a kihívástól. De szerencsére (vagy azért, mert akartam, hogy valaki segítsen), jött egy segítség. Kedvesen elmagyarázta, hogy mit kéne tennem, de látva, hogy én ezt elméletben tökéletesen tudom, de már kétségbeestem, felajánlotta, hogy kiparkol helyettem. És az egészben az volt a csodálatos, hogy nem azt éreztette velem, hogy én milyen béna vagyok, bezzeg ő elsőre megcsinálja... Nem, elmesélte, hogy ő is utálja ezeket az oszlopokat és a terepjáró is messzebb is állhatott volna. És igen, ez a tökéletes segítség, nem megalázni a másikat, nem szidni, hogy ő nem tudja, csak kedvesen megtenni helyette.Vagy segíteni, hogy ő megtegye, de ez ma nálam nem ment :-)