Az elvárások

Érdekes dolog ez... elvárások. Volt már az is baj, hogy voltak, de az is, hogy nem voltak. Leginkább persze akkor van baj, amikor nem reálisak. Bár abban sosem leszek biztos, hogy a másokkal szemben támasztott elvárások lehetnek-e reálisak. Hiszen mit akarok én, mit akar a másik, mit tud, és hogy megfelel-e akkor is az elvárásoknak, amikor nagyon nagy erőfeszítéssel tud csak megfelelni... Megmagyarázom :-)
Néhány napja már jött szembe a téma, egy kérdés képében, hogy valaki megfelelt-e az elvárásaimnak. Úgy szeretném ilyenkor azt felelni, hogy nincsenek elvárásaim. De ha egy kicsit nem figyelek oda, akkor rögtön vannak. Az utóbbi hetekben ezeknek nem mindig tudott megfelelni a környezetem. A munkahelyem, hozzám közel állók, én saját magam... Ilyenkor szeretek elmenekülni, bár ez egy barátom szerint túl szigorú szó. Igen, mondhatnám kikapcsolódásnak, madártávlatnak, visszavonulásnak. De az én esetemben ez tényleg menekülés. Először csak pár nap Róma, aztán inkább a "kimegyek sminkesként (coachra az olaszoknak semmi szükségük ugyebár) Rómába fél évre" lett belőle.

Forrás: Google képek

Aztán ma leesett. Persze megint coaching után, akkor jönnek ezek a nagy felismerések (nem csak ügyfeleim esetén). Arról beszélgettünk ugyanis, hogy a mai kedves ügyfelem vajon reálisan támaszt-e magával szemben elvárásokat. Talán túl magasra teszi a mércét, és amikor nem sikerül megütni, akkor jön a "hatalmas kudarc" és a több hét összeszedem magam. Érdekes, utána elindultam sétautamra, és bumm... Mitől is menekülnék imádott olasz fővárásomba? Hát, attól, hogy elvárok dolgokat a munkahelyemtől, egy baráttól vagy csak úgy általánosságban az élettől, és nem úgy jön össze, ahogyan én szeretném. Ilyenkor tényleg nem tudom, mi a helyes. Átértékelni, az biztos sokat segít. Én most megpróbálom a "nincsenek elvárások" stratégiát. És akkor marad az öröm, az apróságok értékelése, a spontán boldog percek. Valahol így sokkal könnyebb. Ha ez a megoldás nem válik be, akkor meg irány Róma ;-)