Kiss from a rose

Készüljenek fel a legrosszabbra... a mondat, amit senki nem akar hallani. De persze, mi mást mondhat egy egészségügyi dolgozó. Nem rá haragszunk, hanem a helyzetre. Meg arra, hogy erre nem lehet felkészülni. Unokaként már egy ideje felkészültem a legrosszabbra. Már amikor nem voltam benne biztos, hogy felismer. De akkor is még örült, ha látott, megsimogatott, fogadta a szeretet, és akkor nem érdekelt, tudja-e, ki vagyok. Már egy ideje minden búcsút a Búcsúnak érzem és élem meg. De most már tényleg egyre rosszabb. Tegnap még az otthonban látogattuk meg, ahol még ült, evett, és mosolygott. Még beszélt, legalább azt, hogy amivel etetem, nem jó. És ha csak ültem vele, és szorítottuk egymás kezét, és csak néztünk egymás szemébe, akkor tudom, hogy voltak még tiszta pillanatok, összepislogások, bólogatások és mosolygások, amik örök, szép emlékek. De ami a legszebb, hogy még ebben az állapotában is képes szeretni. Hogy mosolyog, ha meglát minket, Anyura még ma is mosolygott egyet, már a kórházban. És számomra az egyik legnagyobb ajándék, hogy tegnap, amikor nagyon közel voltam hozzá, és éppen azt beszéltük, hogy vissza tudjuk-e mi ketten Anyuval fektetni az ágyba, akkor odabújt az arcomhoz, és adott egy puszit. Az utolsó, a legszebb puszi Tőle. Amikor már a szervei felmondták a szolgálatot, amikor már percről percre romlik az állapota, de ő felém fordul, és puszit ad. Ez a puszi tesz erőssé, ez ad erőt az ölelésekhez, a simogatáshoz, ez ad végtelen türelmet. Köszönöm Nagyika!

Együttérzés - mert van, amikor mást nem tehetsz

Alapvetően frusztrál, ha valami történik, és nem tudom befolyásolni, nem tudom elkerülni, elébe menni- proaktívan. De most szerencsére nem, azt hiszem, megtanultam elfogadni, valahogy sodródni, mint a vitorlások szélcsendben. Nem könnyű, főleg, ha a szeretteinkről van szó, akikkel olyan dolgok történnek, amiket nem létező ellenfeleimnek sem kívánnék. És csak csodálkozom a nyugalmamon, amivel segíteni tudok nekik.
A héten szabadságon vagyok, amit pihenéssel töltök. Néhány hete még úgy gondoltam, hogy elmegyek valahova, csak pihenek, magammal foglalkozom, olvasok, sétálok, feltöltődök. Aztán történt néhány sajnálatos esemény a szeretteimmel, és úgy éreztem, ott a helyem. Mindezt a legkevesebb áldozat szerep nélkül, felajánlottam, és örültek, ami nagyon jó érzés. De igazából mit tehetünk ilyenkor? Valahol semmit. Ott vagyunk, bandázunk, eszünk, elpakolunk, porszívózunk, kézilabdázunk, pónilóhajat fonunk a gyerekekkel. Elmegyünk kirándulni a szüleinkkel, amit már kb. 15 éve nem tettünk. Ez számomra az igazi együttérzés. És közben nem osztom az észt, nem coacholok és nem magyarázom, hogy nézzük a pozitív oldalt. Csak meghallgatok, és hagyom, hogy a másik elmondja, ami a szívén. És nem teszek hozzá semmit, megtisztel, hogy a bizalmába fogad. Majd úgyis elmúlik, kevésbé fáj, majd úgyis látjuk a pozitív oldalt is, megkapjuk a miértekre a választ, de addig csak éljük át, érezzük- amit sajnos sokszor nem engedünk meg magunknak, pedig csak intenzív megéléssel múlik el igazán egy-egy nagy tragédia. Kívánok ezekből minél kevesebbet- de ha már így alakult, akkor sok szeretetet és kitartást hozzá!

Mennyire ismerjük a másikat?

Tegnap elmentünk a Lányokkal egy teljesen új helyre egy nagyon kedves meghívásra. A házigazda a többieket még annyira nem ismerte, mint engem, és annyira érdekes volt, ahogy a Lányoktól kérdezgetett, annyi új dolgot tudtam meg róluk én is, aki elvileg jól ismerem őket. Milyen érdekes új helyzetekben vagy új helyeken látni azokat, akikről elvileg "mindent tudunk"...
Azóta foglalkoztat a gondolat, hogy mennyire tudunk valakit megismerni. Egyáltalán mi is az, hogy megismerni? Magunkat, a másikat, a társainkat? Meg lehet? És ha meg lehet, akkor ez mit jelent? Mit jelentenek azok a mondatok, amik "ismerlek" bevezetéssel kezdődnek? Aki úgy érzi, boldog, mert ismeri magát és a társait- az itt hagyja abba a bejegyzés olvasását.
Biztosan felháborodna azon, amit gondolok a témáról. És itt belép a képbe egy korábban kialakult véleményem, ami valahol egészen félelmetes is lehet. Szerintem nincsen olyan, hogy kialakult, stabil személyiség. Nincsen "én ilyen vagyok". Persze, vannak alapvető tulajdonságok, amik most a sajátjaink. Most, ebben a környezetben, ezekkel a feltételekkel. De helyezzük magunkat egy veszélyhelyzetbe, vagy egy másik földrészre. Teljesen máshogy viselkednénk? Vagy rakjunk magunk mellé egy teljesen más társat, mint a mostani. Mást hozna ki belőlünk. Én két okból alakítottam ki magamban ezt a véleményt: erőt ad ahhoz, hogy változtassak. Hogy a coachingban is higgyek a másikban, hogy elhiggyem, hogy lehetetlennek látszó feladatokat is meg tudok oldani, hogy erős legyek és ezt mégse kelljen mindig bizonygatnom, mert bármikor tudok bármilyen lenni. És abban is segít, hogy ne könyveljek el senkit semmilyennek. Hogy ne határoljam be az embereket, hanem mindig tudjam, hogy ő csak éppen most ilyen.  De lehetne bármilyen. És ezzel nagyon nagy szabadságot adok magamnak is, és a Többieknek is.
Attól, hogy "ismerem" őket, még nem hiszem azt, hogy tudom, ők mit mondanának vagy mit gondolnak vagy hogyan reagálnak... Na jó, néha igenis hiszem, de olyankor kirángatom magam, vagy mások szólnak, hogy hoppá, megint a másik helyett gondolkodom :-) És tudom, mennyire jó érzés, amikor a másik nézéséből úgy érzem, hogy tudom, mire gondol. De most már sokkal érdekesebb megkérdezni, és meglepődni a válaszon :-)

Sérülések

Mai futásomkor lemerült a telefonom, így hallottam a parkban a többi gyereket, kutyát, magát sétáltató többieket. Éppen annak örültem, hogy mennyire jó, hogy megint tudok futni, hogy hiányzott, milyen csodálatos sétány épült a sérülésem alatt, és hogy most megint milyen jó itt lenni. Egy padon egy kisfiú sírt görkorival a lábán, és egy friss sebbel a térdén. Mellette nagyija, aki éppen azzal igyekezett vigasztalni szegényt, hogy ő megmondta, hogy inkább ne is jöjjenek le, maradtak volna otthon, ő tudta, hogy el fog esni és most tessék. Szegény kisfiú pedig egyre jobban sírt- nem is csoda. Eszembe jutott, hogy mennyit számít, hogy hogyan reagál a szülő, tanár, edző az esésekre, és mi ennek megfelelően hogyan éljük meg azt gyermekként. És felnőttként? Érdekes, én hogyan éltem meg a szerencsére már csak múltidős sérülésemet. Először nem vettem róla tudomást. Fájt, kékült, dagadt, de aznap sem pihentem le. Már pár nap sántikálás után újra futottam. Egy hét múlva fociztam, amikor aztán tényleg ijesztően fájt. Észbekapás, orvos, ijedtség, polcolás, gyógyszer, krém, vizes ruha. Pár nap szenvedve pihenés, mert olyan nehéz feküdni, amikor annyi mindent lehetne helyette, és mert pihentetve jobban is fájt. A fájdalomnál rosszabb volt, hogy nem tudtam azokat a sportokat űzni, amiket akartam, és nem tudtam szép cipőket hordani- igen, ez zavart... Vettem egy lapos, kényelmeset, Anyu nagyon örült, amikor neki adtam, kb egy napot bírtam ki benne...

És persze megint van sok tanulság, meg a párhuzam a testi-lelki sérülések között. A legfontosabb, hogy vigyázzunk magunkra, itt is meg kell találni az egyensúlyt, hiszen túlzásba sem jó esni. De ha baj van, nem kell továbbmenni, meg kell állni. El kell ismernem, hogy igen, sérülhetek- még én is. Csak türelemmel és gondoskodással lehet meggyógyulni. Bár igazán akkor tekintem magam teljesen gyógyultnak, amikor végre újra merek boardozni, mert egyelőre a félelem még erősebb, meg persze most elutazom, most nincs jó idő, mindig van legalább 5 kifogás... Na de majd jövő héten ;-)

Szabadság

A mai coachingon említettük a szabadság kérdését. Ügyfelem arról mesélt, hogy neki a szabadság jelent egyfajta rendetlenséget, burjánzást, rendezetlenséget. Persze megint elindultak a gondolataim a coachingot követően.

A szabadság mindenkinek nagyon fontos téma, hiszen hidakat, tereket neveztek el róla, harcokat vívtak érte. De kinek mit jelent? Mit jelent az egyéni szabadság? Azt, hogy nincsenek kötöttségek? Hogy azt teszünk, amit akarunk? Hogy arra megyünk és akkor, amerre mi akarunk? Számomra ez mind egyfajta magányt is magában hordoz, hiszen ha nem akar senki Veled menni az utadon, akkor egyedül kell menned. Általában másokra is tekintettel kell lennünk, nem minden helyzetben tehetünk azt, amit éppen szeretnénk- nekem a szabadság valahogy mást jelent. Hiszen szabadnak érezhetjük magunkat kötöttségek mellett is.

Akkor nem voltam szabad, amikor saját magamat bekorlátoztam. Amikor különböző gondolatok, határok és érzések közé szorítottam magam, és ezek miatt nem mertem szabadnak lenni.

Ma már a szabadság azt jelenti, hogy szabad önmagamnak lenni úgy, hogy elfogadom magam. Szabad érezni, nincsen "azt kellene éreznem, de mégsem, akkor ez gond" érzés, nincsen "miért nem". Ha nem gondolom azt, hogy nem tudom megcsinálni, hanem egyszerűen csak csinálom, és majd meglátjuk, meddig bírom vagy mi lesz belőle.
A "most nincs kedvem" érzés megélése. Milyen érdekes, hogy amikor valamihez nincsen kedvem és ezt hagyom magamnak, és már azt is eldöntöm, hogy jó, akkor majd holnap- akkor általában gyorsan megcsinálom. Mert megvan a szabadság. És akkor minden könnyebben megy. Mert akár megtehetném. Akkor megteszem. Vagy nem, mert azt is szabad. Nincsen lelkiismeret furdalás, nincsen kell... Csak szabad. Számomra ez a szabadság, és ez tényleg csak rajtam múlik.  

Forrás: Google képek