Kiss from a rose

Készüljenek fel a legrosszabbra... a mondat, amit senki nem akar hallani. De persze, mi mást mondhat egy egészségügyi dolgozó. Nem rá haragszunk, hanem a helyzetre. Meg arra, hogy erre nem lehet felkészülni. Unokaként már egy ideje felkészültem a legrosszabbra. Már amikor nem voltam benne biztos, hogy felismer. De akkor is még örült, ha látott, megsimogatott, fogadta a szeretet, és akkor nem érdekelt, tudja-e, ki vagyok. Már egy ideje minden búcsút a Búcsúnak érzem és élem meg. De most már tényleg egyre rosszabb. Tegnap még az otthonban látogattuk meg, ahol még ült, evett, és mosolygott. Még beszélt, legalább azt, hogy amivel etetem, nem jó. És ha csak ültem vele, és szorítottuk egymás kezét, és csak néztünk egymás szemébe, akkor tudom, hogy voltak még tiszta pillanatok, összepislogások, bólogatások és mosolygások, amik örök, szép emlékek. De ami a legszebb, hogy még ebben az állapotában is képes szeretni. Hogy mosolyog, ha meglát minket, Anyura még ma is mosolygott egyet, már a kórházban. És számomra az egyik legnagyobb ajándék, hogy tegnap, amikor nagyon közel voltam hozzá, és éppen azt beszéltük, hogy vissza tudjuk-e mi ketten Anyuval fektetni az ágyba, akkor odabújt az arcomhoz, és adott egy puszit. Az utolsó, a legszebb puszi Tőle. Amikor már a szervei felmondták a szolgálatot, amikor már percről percre romlik az állapota, de ő felém fordul, és puszit ad. Ez a puszi tesz erőssé, ez ad erőt az ölelésekhez, a simogatáshoz, ez ad végtelen türelmet. Köszönöm Nagyika!