Mennyire ismerjük a másikat?

Tegnap elmentünk a Lányokkal egy teljesen új helyre egy nagyon kedves meghívásra. A házigazda a többieket még annyira nem ismerte, mint engem, és annyira érdekes volt, ahogy a Lányoktól kérdezgetett, annyi új dolgot tudtam meg róluk én is, aki elvileg jól ismerem őket. Milyen érdekes új helyzetekben vagy új helyeken látni azokat, akikről elvileg "mindent tudunk"...
Azóta foglalkoztat a gondolat, hogy mennyire tudunk valakit megismerni. Egyáltalán mi is az, hogy megismerni? Magunkat, a másikat, a társainkat? Meg lehet? És ha meg lehet, akkor ez mit jelent? Mit jelentenek azok a mondatok, amik "ismerlek" bevezetéssel kezdődnek? Aki úgy érzi, boldog, mert ismeri magát és a társait- az itt hagyja abba a bejegyzés olvasását.
Biztosan felháborodna azon, amit gondolok a témáról. És itt belép a képbe egy korábban kialakult véleményem, ami valahol egészen félelmetes is lehet. Szerintem nincsen olyan, hogy kialakult, stabil személyiség. Nincsen "én ilyen vagyok". Persze, vannak alapvető tulajdonságok, amik most a sajátjaink. Most, ebben a környezetben, ezekkel a feltételekkel. De helyezzük magunkat egy veszélyhelyzetbe, vagy egy másik földrészre. Teljesen máshogy viselkednénk? Vagy rakjunk magunk mellé egy teljesen más társat, mint a mostani. Mást hozna ki belőlünk. Én két okból alakítottam ki magamban ezt a véleményt: erőt ad ahhoz, hogy változtassak. Hogy a coachingban is higgyek a másikban, hogy elhiggyem, hogy lehetetlennek látszó feladatokat is meg tudok oldani, hogy erős legyek és ezt mégse kelljen mindig bizonygatnom, mert bármikor tudok bármilyen lenni. És abban is segít, hogy ne könyveljek el senkit semmilyennek. Hogy ne határoljam be az embereket, hanem mindig tudjam, hogy ő csak éppen most ilyen.  De lehetne bármilyen. És ezzel nagyon nagy szabadságot adok magamnak is, és a Többieknek is.
Attól, hogy "ismerem" őket, még nem hiszem azt, hogy tudom, ők mit mondanának vagy mit gondolnak vagy hogyan reagálnak... Na jó, néha igenis hiszem, de olyankor kirángatom magam, vagy mások szólnak, hogy hoppá, megint a másik helyett gondolkodom :-) És tudom, mennyire jó érzés, amikor a másik nézéséből úgy érzem, hogy tudom, mire gondol. De most már sokkal érdekesebb megkérdezni, és meglepődni a válaszon :-)