Alapvetően frusztrál, ha valami történik, és nem tudom befolyásolni, nem tudom elkerülni, elébe menni- proaktívan. De most szerencsére nem, azt hiszem, megtanultam elfogadni, valahogy sodródni, mint a vitorlások szélcsendben. Nem könnyű, főleg, ha a szeretteinkről van szó, akikkel olyan dolgok történnek, amiket nem létező ellenfeleimnek sem kívánnék. És csak csodálkozom a nyugalmamon, amivel segíteni tudok nekik.
A héten szabadságon vagyok, amit pihenéssel töltök. Néhány hete még úgy gondoltam, hogy elmegyek valahova, csak pihenek, magammal foglalkozom, olvasok, sétálok, feltöltődök. Aztán történt néhány sajnálatos esemény a szeretteimmel, és úgy éreztem, ott a helyem. Mindezt a legkevesebb áldozat szerep nélkül, felajánlottam, és örültek, ami nagyon jó érzés. De igazából mit tehetünk ilyenkor? Valahol semmit. Ott vagyunk, bandázunk, eszünk, elpakolunk, porszívózunk, kézilabdázunk, pónilóhajat fonunk a gyerekekkel. Elmegyünk kirándulni a szüleinkkel, amit már kb. 15 éve nem tettünk. Ez számomra az igazi együttérzés. És közben nem osztom az észt, nem coacholok és nem magyarázom, hogy nézzük a pozitív oldalt. Csak meghallgatok, és hagyom, hogy a másik elmondja, ami a szívén. És nem teszek hozzá semmit, megtisztel, hogy a bizalmába fogad. Majd úgyis elmúlik, kevésbé fáj, majd úgyis látjuk a pozitív oldalt is, megkapjuk a miértekre a választ, de addig csak éljük át, érezzük- amit sajnos sokszor nem engedünk meg magunknak, pedig csak intenzív megéléssel múlik el igazán egy-egy nagy tragédia. Kívánok ezekből minél kevesebbet- de ha már így alakult, akkor sok szeretetet és kitartást hozzá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése