Huszonéves koromban olvastam Dr. John Gray nagysikerű könyvét, A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek címmel. Tényleg meghatározó élmény volt, választ adott sok kérdésemre, amit addig mint Vénuszról jött teljesen másképpen értelmeztem. Zseniális a könyv, kötelező olvasmány :-)
A téma és a könyv maga a mai coachingon előkerült. És milyen érdekes, közben eltelt tíz év, és megfigyelhető, hogy vannak olyan női viselkedésmódok, amik tipikusan "marsiak", úgy, ahogyan van néhány pasi, aki mintha mégiscsak a Vénuszról jött volna. Megpróbáltuk ennek okát megfejteni, és példákat soroltunk fel pro és kontra.
Magamon is megfigyelhető volt korábban, ahogyan kezdtem kicsit túlzásba vinni az önállósodásomat, és az erőmet. Akkor azt bizonyítottam, persze elsősorban magamnak, hogy én mindent megoldok, természetesen teljesen egyedül. Nincsen szükségem senkire, nem kell az aggodalom a női vonaltól, és a segítség sem a pasiktól. Mert majd én! Szerencsére nem tartott sokáig, visszaállt az egyensúlyom, most már én is Vénuszról jöttnek érzem magam, de érdekes, amikor éppen a túlzott emancipálódásomat éltem (jobb szót most nem találtam rá), akkor tényleg nem éreztem. Tilos volt aggódni, tilos volt kételyeket megfogalmazni, sőt belegondolni abba, hogy mi van, ha nem sikerül úgy, ahogyan én azt elképzeltem- na, az végképp tiltólistán volt. A legkedvesebb barátnőm értetlenül állt a szitu mellett, és azt érezte, hogy nincsen rá szükségem, úgysem tud segíteni, mert az odaadása és aggódása és kedves segítsége most nem kell. Erről beszélni sem tudott velem, mert én a barlangomban voltam, illetve akkor éppen két barlang között, mert éppen teljesen egyedül próbáltam egyik helyről a másikra költözni. De szerencsére megbeszéltük, és megoldódott a probléma kettőn között, illetve a saját magammal vívott kisebb harcban is :-)
Ügyfelem hasonló példákat hozott, akinek vannak olyan barátnői, akik nem mesélnek csak úgy a gondjaikról, félelmeikről, sőt, ha mesélnek, akkor már kész stratégiájuk van, és tanácsot kérnek! Azaz a fenti könyv szerinti abszolút férfias módon gondolkodnak. (Annak, aki nem olvasta volna, a szerző szerint a nők megőrülnek attól, ha csak éppen mesélnek valamiről (a pasik szerint panaszkodnak), és a pasi tanácsot ad- hiszen a nő csak úgy mesélni akar, mert már ettől megnyugszik és jobban lesz. A pasik ezzel szemben egy gond felmerülésekor visszavonulnak a barlangjukba, azaz gondolkodnak, és csak akkor mesélnek, amikor már megvan a terv- vagy nincsen, és tanácsot szeretnének.)
Nagyon érdekes megfigyelni, ahogyan a világ átalakulására a két nem reagál :-)
2012. augusztus 23., csütörtök
2012. augusztus 20., hétfő
Egy hullámlovas vallomása
Nem bírom ki, hogy ne írjak kedvenc sportomról. Aki ismer, tudja, hogy nagyon sok sportot űzök. És mégis a wakeboard lett a nagybetűs Kedvenc. Ez a szombati edzésemen tudatosult bennem igazán. De nem szaladok előre, kezdem az elején.
A wakeboardra akkor találtam rá, amikor még kicsit más életet éltem. Akkoriban néhány éve már semmit nem mozogtam, de amikor a Velencei-tó mellett megálltam, és megláttam a boardosokat, akkor tudtam, hogy ezt egyszer megtanulom :-) El kellett telnie néhány évnek, amikor a partról nézegettem őket és ... csak nézegettem. Akkor már az Omszki-tó partján. És valahogy félelmetes csapatnak tűnt. Ahogy mindenki vér profin nyomja, állnak a stégen a mellényükben, amikben mindenki gladiátornak tűnik kockás hasizommal. De aztán tavaly nyáron úgy alakult egy hétfő reggelem, éppen egy szakítás után, hogy felmentem a honlapjukra (http://www.omszkwakecentrum.hu), megnéztem, mit kell tennem, ha ki akarom próbálni, megnéztem az oktatófilmet, és már hívtam is őket, ahol nagyon kedvesek voltak. Ez a kedvesség már az első alkalommal feledteti minden félelmedet, az oktatókból csak úgy süt a tisztelet. Tisztelet, imádat a sport iránt, és tisztelet irántunk, tanulók iránt, amiért ott vagyunk és kipróbáljuk. Soha senkinek nem mondták, hogy adja fel, mert túl vékony, nem elég izmos, vagy bármi. Ami mindig újra óriási elismerést vált ki belőlem, hogy testi fogyatékkal élőknek is biztosítják a nagyszerű lehetőséget, hogy menjenek a pályán.
Szóval, első óra: eséshegyek. Nagyon ránt a kötél, nagyon nagyokat esem, és nagyon fáradok. De annyira jó :-) Bár még semmi sikerélmény, azaz mégis van, az, hogy ott vagyok, és nincs hiszti, nem adom fel. A következő héten a tükör előtt próbálgattam, hogyan kell állni a deszkán, és tudatosan erősítettem magam testileg és mentálisan. Aztán szép lassan csak elindultam, csak elértem az első kanyarig. Csak megtanultam bekanyarodni, aztán onnantól szépen ment az első kör, ami óriási öröm volt. A tanulótársak, az oktatók, mindenki örül a többiek apró sikereinek, nagyon jó kis csapat szokott összejönni.
Amikor már jól ment, akkor a szabadságról szólt. Ahogy suhansz a hullámokon, a szél, a víz, és a kábelek hangja. Amit minden boarder imád, amikor az indításkor megszólal a jellegzetes "start" vezényszó, amikor már tényleg csak magadra figyelsz, koncentrálsz, és hopp- indulsz.
Aztán eljött az idei első boardozás, amiről már valamennyire meséltem. Ment az fejben, csak közben nagyon elfáradtam, és óriásiakat estem. Az egyik ilyen esésénél pedig megsérültem. A gyógyulás hosszadalmas volt, de a legnagyobb feladat a félelem leküzdése volt. Minden hétvégén kifogásokat gyártottam, hogy miért nem tudok menni boardozni. Így telt el a nyár nagy része, de most szombaton végre újra ott voltam. Első induláskor azon nevettünk, ahogy a lábujjaimat görcsösen tartom, mert annyira félek- és persze egy jó nagy esés lett belőle, mert a sarkamra kell állni a szó szoros értelmében, de én "lábujjgörcsöltem" helyette :-) De arra tökéletes volt ez az esés, hogy "ettől félek?!" érzés legyen bennem, és jöjjön a kellő lazaság. Utána már szépen körözgettem, bár okulva az előzőekből most már tudatosan csak egy-köröztem. És olyan jól érzem magam közben. A sport megismerése óta többszörösen legyőztem magam, a félelmeimet, a fájdalmakat, a hisztijeimet. Mert "csak" csinálni kell, nem lehet máshogy megtanulni. És nagyon élvezetes, amikor már csinálod :-) Imádom a kanyarokban, amikor tudatosan csak a boardom hegyét nézem, és amikor megvan a kanyar, akkor jöhet egy kis karkinyújtás, tájban gyönyörködés- és aztán egy újabb kanyar, megfelelő ív, roggyantás, kar be, stb - csak ajánlani tudom. Ha nem is ez a sport, de mindenképpen jó, ha van valami hasonló az életetekben. Legyen az egy maraton, félmaraton, fél percig egy kézen állás, bármi- sok sikert és örömöt kívánok! És hajrá ;-)
A wakeboardra akkor találtam rá, amikor még kicsit más életet éltem. Akkoriban néhány éve már semmit nem mozogtam, de amikor a Velencei-tó mellett megálltam, és megláttam a boardosokat, akkor tudtam, hogy ezt egyszer megtanulom :-) El kellett telnie néhány évnek, amikor a partról nézegettem őket és ... csak nézegettem. Akkor már az Omszki-tó partján. És valahogy félelmetes csapatnak tűnt. Ahogy mindenki vér profin nyomja, állnak a stégen a mellényükben, amikben mindenki gladiátornak tűnik kockás hasizommal. De aztán tavaly nyáron úgy alakult egy hétfő reggelem, éppen egy szakítás után, hogy felmentem a honlapjukra (http://www.omszkwakecentrum.hu), megnéztem, mit kell tennem, ha ki akarom próbálni, megnéztem az oktatófilmet, és már hívtam is őket, ahol nagyon kedvesek voltak. Ez a kedvesség már az első alkalommal feledteti minden félelmedet, az oktatókból csak úgy süt a tisztelet. Tisztelet, imádat a sport iránt, és tisztelet irántunk, tanulók iránt, amiért ott vagyunk és kipróbáljuk. Soha senkinek nem mondták, hogy adja fel, mert túl vékony, nem elég izmos, vagy bármi. Ami mindig újra óriási elismerést vált ki belőlem, hogy testi fogyatékkal élőknek is biztosítják a nagyszerű lehetőséget, hogy menjenek a pályán.
Szóval, első óra: eséshegyek. Nagyon ránt a kötél, nagyon nagyokat esem, és nagyon fáradok. De annyira jó :-) Bár még semmi sikerélmény, azaz mégis van, az, hogy ott vagyok, és nincs hiszti, nem adom fel. A következő héten a tükör előtt próbálgattam, hogyan kell állni a deszkán, és tudatosan erősítettem magam testileg és mentálisan. Aztán szép lassan csak elindultam, csak elértem az első kanyarig. Csak megtanultam bekanyarodni, aztán onnantól szépen ment az első kör, ami óriási öröm volt. A tanulótársak, az oktatók, mindenki örül a többiek apró sikereinek, nagyon jó kis csapat szokott összejönni.
Amikor már jól ment, akkor a szabadságról szólt. Ahogy suhansz a hullámokon, a szél, a víz, és a kábelek hangja. Amit minden boarder imád, amikor az indításkor megszólal a jellegzetes "start" vezényszó, amikor már tényleg csak magadra figyelsz, koncentrálsz, és hopp- indulsz.
Aztán eljött az idei első boardozás, amiről már valamennyire meséltem. Ment az fejben, csak közben nagyon elfáradtam, és óriásiakat estem. Az egyik ilyen esésénél pedig megsérültem. A gyógyulás hosszadalmas volt, de a legnagyobb feladat a félelem leküzdése volt. Minden hétvégén kifogásokat gyártottam, hogy miért nem tudok menni boardozni. Így telt el a nyár nagy része, de most szombaton végre újra ott voltam. Első induláskor azon nevettünk, ahogy a lábujjaimat görcsösen tartom, mert annyira félek- és persze egy jó nagy esés lett belőle, mert a sarkamra kell állni a szó szoros értelmében, de én "lábujjgörcsöltem" helyette :-) De arra tökéletes volt ez az esés, hogy "ettől félek?!" érzés legyen bennem, és jöjjön a kellő lazaság. Utána már szépen körözgettem, bár okulva az előzőekből most már tudatosan csak egy-köröztem. És olyan jól érzem magam közben. A sport megismerése óta többszörösen legyőztem magam, a félelmeimet, a fájdalmakat, a hisztijeimet. Mert "csak" csinálni kell, nem lehet máshogy megtanulni. És nagyon élvezetes, amikor már csinálod :-) Imádom a kanyarokban, amikor tudatosan csak a boardom hegyét nézem, és amikor megvan a kanyar, akkor jöhet egy kis karkinyújtás, tájban gyönyörködés- és aztán egy újabb kanyar, megfelelő ív, roggyantás, kar be, stb - csak ajánlani tudom. Ha nem is ez a sport, de mindenképpen jó, ha van valami hasonló az életetekben. Legyen az egy maraton, félmaraton, fél percig egy kézen állás, bármi- sok sikert és örömöt kívánok! És hajrá ;-)
forrás: Google képek |
2012. augusztus 15., szerda
Mindennapi félelmeink
Biztosan másoknak is vannak. És valószínű alaptalanok. De ez nem vigasztal, aki fél, azt nem érdekli, hogy mások nem félnek, vagy hogy amitől fél talán nincs is...És amúgy is, valamitől mindenki fél. Én például félek a madaraktól, és nem érdekel az oka. Nem estem kiskoromban sirályok áldozatává, bár a tenger melletti évek alatt a barátaim közül sokakat lepottyantottak, én megúsztam, nem bántanak a galambok a téren, tudom, de akkor is. Még a saját papagájainktól is tartottam. De persze amikor szükségük volt rám, nem volt félelem. Pont meséltem valakinek, hogy egyszer egy galambot képes voltam megmenteni, pedig azok aztán tényleg nem kedvenceim. Leküzdöm néha, de a félelem megmarad, bár alaptalan, tudom...
Hogyan és mit lehet mégis tenni ellene? Nekem ami nagyon bevált, hogy felismerem a félelmet és hagyom, hogy megéljem, átéljem. Hagyom magam félni, igenis kimondom, hogy félek mondjuk az elhízástól. Egy újabb példa, sokszor nagyon féltem magam, félek hogy megsérülök lelkileg vagy testileg, félek a fájdalomtól, és ilyenkor igenis "el kell esni". Meg kell tapasztalnom, hogy annyira nem is szörnyű, kicsit fáj, de elmúlik, minden megy tovább. A lényeg, hogy nem szabad ott maradni félve, bele kell mennem szituációkba, nem szabad magam "túl"kímélnem.
A "mi a legrosszabb, ami történhet" coach kérdés szintén jól jöhet. És ezzel együtt a felkészülés. Az előre gondolkodás, a kivédés. Vagy ha tényleg megtörténik a "legrosszabb", akkor már van akcióterv.
Sokszor az is segít, ha végignézzük, mi minden mellett megyünk el vagy hagyunk ki a félelmeink miatt. Mi mindentől zárjuk el magunkat. És akkor általában elbillen a mérleg és kockáztatunk :-)
Hogyan és mit lehet mégis tenni ellene? Nekem ami nagyon bevált, hogy felismerem a félelmet és hagyom, hogy megéljem, átéljem. Hagyom magam félni, igenis kimondom, hogy félek mondjuk az elhízástól. Egy újabb példa, sokszor nagyon féltem magam, félek hogy megsérülök lelkileg vagy testileg, félek a fájdalomtól, és ilyenkor igenis "el kell esni". Meg kell tapasztalnom, hogy annyira nem is szörnyű, kicsit fáj, de elmúlik, minden megy tovább. A lényeg, hogy nem szabad ott maradni félve, bele kell mennem szituációkba, nem szabad magam "túl"kímélnem.
A "mi a legrosszabb, ami történhet" coach kérdés szintén jól jöhet. És ezzel együtt a felkészülés. Az előre gondolkodás, a kivédés. Vagy ha tényleg megtörténik a "legrosszabb", akkor már van akcióterv.
Sokszor az is segít, ha végignézzük, mi minden mellett megyünk el vagy hagyunk ki a félelmeink miatt. Mi mindentől zárjuk el magunkat. És akkor általában elbillen a mérleg és kockáztatunk :-)
forrás: Google képek |
2012. augusztus 9., csütörtök
Offline üzemmód
Olyan sok minden történt az elmúlt hetekben. Sokat segítettem, ott voltam a családomnak, amikor a legnagyobb szükségük volt rám, mindez rengeteg utazással, helytállással járt. Erős voltam, és hálás, hogy tudok segíteni, és ott vagyok. Aztán a hétre elcsendesedett minden, nem volt velem mindig ott valaki. És belevetettem magam a megszokott életembe, a pörgésbe. Mára az lett az eredménye, hogy alig vártam, hogy hazaérjek és lepihenjek. Akkor szoktam ilyen lenni, amikor beteg vagyok, máskor mindig csinálok valamit munka után, mára is terveztem, de az edzőteremhez és az előző napokban megbeszélt, nagyon várt találkozáshoz is gyenge voltam. Először még furdalt a lelkiismeret, hogy miért vagyok ilyen. De aztán elengedtem magam. Mit csodálkozom rajta, fáj mindenem a két hét kihagyás utáni foci után, és magammal is kell lennem. Amint megnyugtattam magam, átváltottam offline-ba és lelkiismeret nélkül elkezdtem magammal törődni. Nem kell nagy dolgokra gondolni, apróságok, mint megbeszélni, hogy igenis elmegyünk nyaralni, aztán boldogan megnézni végre egy félbehagyott film végét, aztán meg egy nagyot aludni, még ha a kertben nevetgélnek is a gyerekek és még a nap is besüt. Feltöltődni :-) Coaching során gyakran kérdezem, hogy ügyfeleim hogyan kényeztetik magukat, hol tudnak egyedül lenni önmagukkal- de közben magamról sokszor megfeledkezem, már régen voltam az én "feltöltőhelyeimen". Úgyhogy most megint felerősödött bennem annak fontossága, hogy picit magammal foglalkozni. Vasárnap pihenni és nem a lakást átrendezni. Csak meglátni, mihez van kedvem, és aszerint spontán alakítani a napot. A barátok úgyis máskor is ott vannak, senki nem várja el az állandó pörgést, ők megértik, ha nem égek mindig ezerrel. Meg kell tanulnom, hogy magamat is megértsem és elfogadjam ilyenkor :-) Leckém első napja a mai :-) Bár kicsit zavar, hogy el sem mosogattam reggel óta ;-)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)