A wakeboardra akkor találtam rá, amikor még kicsit más életet éltem. Akkoriban néhány éve már semmit nem mozogtam, de amikor a Velencei-tó mellett megálltam, és megláttam a boardosokat, akkor tudtam, hogy ezt egyszer megtanulom :-) El kellett telnie néhány évnek, amikor a partról nézegettem őket és ... csak nézegettem. Akkor már az Omszki-tó partján. És valahogy félelmetes csapatnak tűnt. Ahogy mindenki vér profin nyomja, állnak a stégen a mellényükben, amikben mindenki gladiátornak tűnik kockás hasizommal. De aztán tavaly nyáron úgy alakult egy hétfő reggelem, éppen egy szakítás után, hogy felmentem a honlapjukra (http://www.omszkwakecentrum.hu), megnéztem, mit kell tennem, ha ki akarom próbálni, megnéztem az oktatófilmet, és már hívtam is őket, ahol nagyon kedvesek voltak. Ez a kedvesség már az első alkalommal feledteti minden félelmedet, az oktatókból csak úgy süt a tisztelet. Tisztelet, imádat a sport iránt, és tisztelet irántunk, tanulók iránt, amiért ott vagyunk és kipróbáljuk. Soha senkinek nem mondták, hogy adja fel, mert túl vékony, nem elég izmos, vagy bármi. Ami mindig újra óriási elismerést vált ki belőlem, hogy testi fogyatékkal élőknek is biztosítják a nagyszerű lehetőséget, hogy menjenek a pályán.
Szóval, első óra: eséshegyek. Nagyon ránt a kötél, nagyon nagyokat esem, és nagyon fáradok. De annyira jó :-) Bár még semmi sikerélmény, azaz mégis van, az, hogy ott vagyok, és nincs hiszti, nem adom fel. A következő héten a tükör előtt próbálgattam, hogyan kell állni a deszkán, és tudatosan erősítettem magam testileg és mentálisan. Aztán szép lassan csak elindultam, csak elértem az első kanyarig. Csak megtanultam bekanyarodni, aztán onnantól szépen ment az első kör, ami óriási öröm volt. A tanulótársak, az oktatók, mindenki örül a többiek apró sikereinek, nagyon jó kis csapat szokott összejönni.
Amikor már jól ment, akkor a szabadságról szólt. Ahogy suhansz a hullámokon, a szél, a víz, és a kábelek hangja. Amit minden boarder imád, amikor az indításkor megszólal a jellegzetes "start" vezényszó, amikor már tényleg csak magadra figyelsz, koncentrálsz, és hopp- indulsz.
Aztán eljött az idei első boardozás, amiről már valamennyire meséltem. Ment az fejben, csak közben nagyon elfáradtam, és óriásiakat estem. Az egyik ilyen esésénél pedig megsérültem. A gyógyulás hosszadalmas volt, de a legnagyobb feladat a félelem leküzdése volt. Minden hétvégén kifogásokat gyártottam, hogy miért nem tudok menni boardozni. Így telt el a nyár nagy része, de most szombaton végre újra ott voltam. Első induláskor azon nevettünk, ahogy a lábujjaimat görcsösen tartom, mert annyira félek- és persze egy jó nagy esés lett belőle, mert a sarkamra kell állni a szó szoros értelmében, de én "lábujjgörcsöltem" helyette :-) De arra tökéletes volt ez az esés, hogy "ettől félek?!" érzés legyen bennem, és jöjjön a kellő lazaság. Utána már szépen körözgettem, bár okulva az előzőekből most már tudatosan csak egy-köröztem. És olyan jól érzem magam közben. A sport megismerése óta többszörösen legyőztem magam, a félelmeimet, a fájdalmakat, a hisztijeimet. Mert "csak" csinálni kell, nem lehet máshogy megtanulni. És nagyon élvezetes, amikor már csinálod :-) Imádom a kanyarokban, amikor tudatosan csak a boardom hegyét nézem, és amikor megvan a kanyar, akkor jöhet egy kis karkinyújtás, tájban gyönyörködés- és aztán egy újabb kanyar, megfelelő ív, roggyantás, kar be, stb - csak ajánlani tudom. Ha nem is ez a sport, de mindenképpen jó, ha van valami hasonló az életetekben. Legyen az egy maraton, félmaraton, fél percig egy kézen állás, bármi- sok sikert és örömöt kívánok! És hajrá ;-)
 |
| forrás: Google képek |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése