A Tökéletes

Ma annyira jó tükröt tartott egyik mentorom... Arról beszélgettünk, hogy mennyire magasra tudják tenni az emberek a mércét, és hogy nem mernek tévedni. Aztán valahogy (jó coach-csal állunk szemben a mentorom személyében), kiderült, hogy én ugyanezt teszem. Mindenben a legjobbat vagy semmit. Ha valamit, akkor az Tökéletes legyen. Tökéletes felkészültség, koncentráció, ráhangolódás. Ami nem is baj, mert így teremtek minőséget. De mi is történik akkor, ha becsúszik egy hiba? Akkor kicsit szétesek. Ilyenkor kimegy a lábam alól a talaj. De máris jön a mentőöv, mit lehet javítani, legközelebb hogyan is kell cselekedni, hogy tökéletes legyen. Kicsit persze még rágódom, de aztán jön a miben tudok fejlődni...
Azt hiszem, ezzel tényleg nincsen baj. Csak néha nekem is be kell ismernem, hogy igen, emberből vagyok, és tévedhetek, lehetek fáradt, kimerült, beteg. Ezt tanulom folyamatosan, és amikor azt hiszem, hogy már nagyon jól haladok, akkor jön egy tükörfeltartás :-) Nagyon hálás vagyok érte, köszönöm! Lehet, hogy lassan békén hagyom az Ideálokat?!

Ha a csend beszélni tudna...

De nem tud... Teljesen átérzem, 2 napja csendben vagyok. Illetve tegnap még próbáltam beszélni, ma már azt sem tudtam. És érdekes. Eleinte nagyon zavart, pont emiatt erőltettem, aminek persze az lett a vége, hogy nincs hangom. Tegnap pont forgatáson voltunk, olyan remek emberekkel és lovakkal töltöttem az egész napomat, akik aznap láttak először, a csendes sminkes lányt. Mivel nem tudták, amúgy mennyit beszélek, valahogy nem is volt gond. Valaki mindig meghallotta, mit suttogok, és tudott közvetíteni. Érdekes, máskor mennyi felesleges infót megosztok másokkal :-)
A lovakat nem zavarta, hogy suttogok, sőt :-) Annyira csodálatos lények, nagyon nagy élmény volt egy napomat velük töltenem. Hétvégén megyek is lovagolni, ezen felbuzdulva.

Ma már picit más volt a helyzet. Újra itthon, ahol olyan emberekkel találkozom, akik megszokták, hogy kommunikálok. De egy idő után elmúlt a beszédkényszerem. A legszükségesebbet el lehet néhány szóban mondanom, és legalább meg kell érintenem azt, akinek suttogni akarok, hogy figyeljen rám. Érdekes, hogy mindenki sokkal csendesebb velem most és nyugodtabb. Valahogy ők is visszavesznek a beszédből. Ami nagyon hiányzott, azok a telefonbeszélgetések a szeretteimmel. De végül is lehet azt is írásban, az anyukák pedig hallják és értik, amit telefonban suttog a lányuk :-) A rutinfeladatoktól, mint bevásárlás, jövés-menés féltem leginkább, de itt is nagyon empatikus emberekkel találkoztam. Remek ötlet például, hogy nálam van egy papír, toll, így bármit el tudok "mondani", számlát kérek, gyógyszert keresek. Volt olyan eladó, aki megnyugtatott, hogy "értem, nincs hangja, nagyon figyelek, hogy megértsem": Tündéri!
Ahol teljesen ugyanolyan minden, az a vezetés, ott teljes értékűnek érzem magam, illetve a blogírás :-)  De már máshol is kezdem elfogadni az átmeneti "fogyatékomat", és azt hiszem, a legnagyobb üzenete számomra, hogy van, amit magammal kell megbeszélnem :-)

Szerepek

Sok beszélgetésből és személyes élményből fogalmazódott meg bennem ez a blogbejegyzés. Szeretteimmel történt néhány dolog, amikor saját reakciójukat nem értették, mert "máskor olyan jól tudom, máskor olyan okos és határozott vagyok". Személyesen kaptam egy olyan visszajelzést, hogy erős egyéniség vagyok, és hozzám hasonló erős egyéneket vonzok magamhoz. Olvastam egy cikket arról, hogy miért van szükségünk a "szürke ötven árnyalatára" és milyen szerepeket élünk meg nők, férfiak egy napunk során.
Mennyire sokat számít, hogy adott helyzetben kik vesznek körül, ki a főnök a csapatban, hol vagyunk, mik a reakciók. Ilyenkor jön a "máskor másképpen döntöttem volna, de így..." helyzet. Sokat hallunk mostanában arról is, hogy mennyire megerősödtek a nők, és hogy sokan úgy érzik magukat mellettünk, hogy nincsen szerepük, nem tudnak erősek lenni. Sokszor én is úgy érzem, a legtöbb férfi megijed, ha hallja, hogy mennyi minden oldok meg kis életemben, és nem érzi a szerepét mellettem. Közben persze azt is látom, hogy teret is kell engedni a másiknak, belevonni őt is az életünkbe, így megélheti, hogy rá is szükség van, lehetek bármilyen erős, illetve tűnhetek annak :-)
Azt hiszem, erre nagyon kell figyelni, illetve ezt nagyon kell érezni. Miért vágyom néha arra, hogy hazamenjek és gyerek legyek? Ez általában olyankor fordul elő, amikor túlzottan alkalmazkodom, és nem figyelek arra, én mit is szeretnék, elnyomom magamat.
De olyan ez, mintha egy egész színdarabban játszanánk nagyon kevés színésszel... Néha én vagyok az erős, de a következő pillanatban már lehetek a gyenge. Most éppen a jó vagyok, de lehet, hogy a következő felvonásban a rossz leszek, mert éppen az a szerepem... Legbelül úgyis megvan bennem mindegyik karakter, lehetek vezető, és vezetett, lehetek gyerek és felnőtt- a lényeg úgysem változik :-)
"Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő" Shakespeare: Ahogy tetszik

Forrás: Google képek

Hol vagytok, jóemberek?

Vígszínház, Jóembert keresünk... Nézőként megkértek, hogy ajánljam. Megteszem :-)
A téma nagyon érdekes. Mivel ajánlom, nem szeretnék túl sokat elárulni... Sógorom furcsállotta, miért éppen Brecht. Kicsit én is, de a színház már csak ilyen, néha csak úgy megtetszik egy darab és megnézzük. És le akartam győzni azt az emléket, hogy egyetlen egyszer hazamentem egy színházi előadás közepén, nem bírtam... szintén Brecht volt.
De erről nem akartam hazamenni. Nehéz kérdéseket feszeget. Mitől lesz valaki jó ember? És ha az, akkor az neki jó? És ő jóembernek érzi magát? Vagy azoknak jó, akiknek segít? És azoktól jót kap vissza? Vagy mindegy is, kap-e? Vagy honnan kap ő segítséget, mert ő is kap! És az, aki neki segít, az hogyan érzi magát ezután? Mi lesz vele, jó történik vele vagy nem?
Ezek a kérdések engem sokszor foglalkoztatnak. Hol van a határ, amíg jó vagy és ahol már kihasználnak? Vagy az egész jóság erről szól, csak hol van az a pont ahol a jónak már kihasználásnak tűnik?
A legmeghatóbb jelenet számomra, amikor főszereplőnk, a jóember, Eszenyi Enikő, szerelmes lesz, és ezáltal gyenge, kihasználható nővé válik és valahol igyekszik mégsem az lenni, de közben meg mégis az marad. És mindezt emészthető formában, nem lehangolóan.
A vége pedig nagyon szokatlan. Megdöbbentő. Nincs vége... Tőlünk, nézőktől kérnek segítséget, hogy csináljunk valamit. Mert ők nem tudnak happy endet. Valahol szerintem mégiscsak happy end lett :-) Ez az én befejezésem :-)