A titokzatos levél egy kocsi szélvédőjén

Ez nem az én sztorim, de a tulajdonos beleegyezésével megírom :-)

Tegnap este, buli előtti "kivel mi történt az elmúlt egy hétben" beszélgetés barátnőimnél. Az egyik sztorinál kiderül, hogy egyikünket lassan három napja foglalkoztatja egy levél, ami az egyik kertben álló kocsi szélvédőjén van. Szerinte biztosan egy nagyon romantikus szerelmi vallomás, és leginkább azért aggódik, mert három napja nem vitte el a címzett, kiszívhatja a nap, megázhat- és odalesznek a szép szavak.

Nekünk rögtön jött a kézenfekvő megoldás, lemegyünk, elolvassuk. Az "és ha meglátják a szomszédok, hogy mi ott olvassuk a levelet" felvetés süket fülekre talált, utána akarunk járni- és kész. Persze azért mi is leadtuk a tippjeinket, de hasonlóan realista volt mindkettő cseppnyi romantika nélkül: nem szerelmes levél, inkább egy kellemetlen figyelmeztetés, hogy rossz helyen parkol a címzett. Sőt, mivel a füvön áll, az is lehet, hogy nem tudnak tőle locsolni vagy ami még rosszabb, füvet nyírni...

Hát így történt, hogy elemlámpával lementünk. És egy nagyon kedves hangú levél várt minket, ami tényleg arról szól, hogy a kertet szeretnék rendbe tenni, és a tulajt érdekli, mikor, mert akkor természetesen máshol fog parkolni. De mindezt tényleg nagyon szépen, mindenféle agresszió nélkül!

 

Azért érdekes, ki mit gondol. Milyen jó eljátszani olykor egy fél információval, és mindenki olyan sztorit kanyarít köré, amilyet szeretne. És hogy vannak közöttünk olyanok, akik tényleg lemennek és megnézik :-)

Köszönet a képekért, a sztoriért és hogy ennyire különbözőek vagyunk, és hogy ilyenekkel is foglalkozunk, és hogy vagyunk egymásnak!

A mi világunk

Billy világa - Pesti Színház
Nagyon meg akartam nézni. A téma érdekesnek ígérkezett: siket gyerek egy családban, a színdarab bemutatja az egészet Billy, a siket fiú szemszögéből. És annyira zseniális, hogy hullafáradtan utána írnom kell róla. Valamiért már gyerekkoromban elbűvölt, hogy a fogyatékkal élők, főként a siketek hogyan tudnak boldogulni a világunkban, amit mi úgy tartunk normálisnak, hogy látunk, hallunk. Ők nem. Hamar megtanultam, hogy ők nem süketek, hanem siketek. Elbűvölt, hogy van egy nyelv, amit ők is értenek és régóta meg akarok tanulni jelelni. Billy családja nem, nem akarták, hogy kevesebbnek érezze magát, ehelyett megtanították szájról olvasni és a maga módján beszélni. Jót akartak, igen. De Billy mit akart? Ő hogyan éli meg mindezt? Mit hall a mi világunkból? Milyen érzései vannak egy fogyatékkal élőnek? Hogyan viselkedik egy család, amelynek tagja egy fogyatékkal élő? Kinek ér kevesebbet a nyelve, ki tud több mindent kifejezni?
A darab nagyon őszinte, nagyon szerethető jellemekkel. Sírni és nevetni is lehet, akár egyszerre is. És a végén egy dolog számomra nagyon világossá vált: nem a másik fél a hibás, ha nem érti amit mondani akarsz. Neked kell mindent elkövetned, hogy a többiek értsenek. Legyenek siketek, gyerekek, férfiak, nők, idegen nyelvet beszélők. Attól, mert nem értik, nem ők a kevesebbek, hanem Te, ha nem tudod kifejezni, amit szeretnél. Ne fosszunk meg senkit az élménytől, hogy megértsék vagy legalább érezhessék, mi zajlik a mi világunkban :-)

Hogy vagy?

Van erre a kérdésre jó válasz? Én általában csak akkor gondolkodom el rajta, amikor nem vagyok annyira jól. Amikor minden rendben, akkor nem is kérdés, mosoly, és "jól, köszi, és Te?" a válasz. Amikor meg nem annyira... de most mi is a bajom?! Ez tényleg egy jó kérdés. Valami olyasmi, hogy annyi minden történik velem, és nem csak jó dolgok, és én néha nagyon intenzíven érzek, aztán a következő pillanatban meg már az ellenkezőjét érzem, és néhány nap után pedig mintha nem is én lettem volna, aki ezeket átélte és érezte. Érzelmi hullámvasút, ahol valahogy mintha próbára tennének. Mintha ott állna az út mentén minden félelmem és gyengeségem és az ezekben a pillanatokban előjövő gondolataim, és dörzsölgetnék a tenyerüket, hogy akkor most... Akkor most végre belátja, hogy az élet nehéz, hogy nem lehet mindent pozitív hozzáállással orvosolni, hogy végre adja már fel. Amikor például annyira vártam a hétvégét, és amikor semmi nem lett azokból a dolgokból, amik miatt vártam. És a meglepő az egészben, hogy mennyire higgadtan vettem ezeket tudomásul. Hogy azonnal gyártottam egy b tervet és azon kaptam magam, hogy élvezem. Hogy azt vettem észre, hogy nem azon múlik, mit és kivel, és hogy mennyire vártuk. Mert a sok kis apróság is sokat számít. Hogy felteszel egy kérdést egy barátnak, akinek ezzel segítesz vagy hogy az ő optimizmusa miatt összeszeded magad. Vagy wakeboard helyett teleülteted a balkont virággal és teljesen belefeledkezel és elfelejted magad sajnálni :-). Amikor tényleg azt érzed, hogy nem, nem adod fel. Mert ez most csak átmeneti, ez most csak próbatétel, és ezek a kérdőjelek hamarosan válaszokat kapnak. És csak dörzsölgessétek azokat a tenyereket, igenis jól vagyok. Voltam már jobban, és leszek is újra jobban, de összességében nincsen semmi baj. Illetve ha van, majd úgyis megoldjuk és megint jön a mosoly, és a "köszi, jól, és Te?" válasz.
Ti jól vagytok?

A pályán

A focis társaim azt mondják, a pályán megmutatkozik az emberek igazi énje. Igen, van aki úgy küzd, hogy semmi más nem számít, van, aki rád mosolyog, van, aki együtt örül a gólnak, van, aki biztat, akkor is, ha nem voltál éppen ügyes. Hogy én milyen vagyok? Érdekes, számomra érdekes megfigyelés. A több év kézilabdázás után nagyon jó újra csapatban. Az nagyon nem jó, hogy nem lehet kézizni, hanem focizni kell. Amikor kéziztem, akkor küzdöttem, véresen komolyan vettem és sokszor megsértődtem.
Az évek alatt teljesen más lettem. Igyekszem, még akkor is, ha sokszor tényleg az esélytelenek nyugalmával megyek neki egy-egy helyzetnek. Nem sértődöm, bár van, ami nagyon érzékenyen érint, de nincs sértődés. És amit mostanában megfigyeltem magamon, nem védem magam. Ahogy az életben sem, nekivágok olyan helyzeteknek, amik tele vannak veszéllyel, és nem agyalok azon, hogy mi van, ha... Ma így kaptam egy szép arcon rúgást. Rosszkor, rossz helyen és a labda sokkal erősebb volt. Nagyon rossz volt, ilyenkor mást nem tudok tenni, csak könnyezni. És rájöttem, hogy utálom, ha sajnálnak. Nem akarom, ha megkérdezik, hogy vagyok, jól, egy embernek vallottam csak be, hogy nem jól. Leginkább annak kell eljátszanom, hogy semmi baj, aki okozta. De nincs hiszti, nincs vér, megy tovább minden. Közben azért olyanokkal biztattam magam, hogy sminkes vagyok, bármit eltüntetek az arcomról. És milyen érdekes, a valóságban is ugyanezt teszem. Ritkán szembesítem az okozót, inkább eljátszom, hogy minden tuti, nehogy már azzal kelljen megküzdenie, amit okozott. Majd azzal én megküzdök! És végül is igaz, ha bevallom, hogy fáj, attól nem lesz jobb :-) Szerencsére Anyu fagyasztott borsót, és tuti korrektoraim vannak :-)
 

Veszélyes vizeken

Nem a vízi sportról lesz szó, bár kedvenc vízi sportom is elég veszélyes. Ez egy bejegyzés megint a coachingról :-)
Újabb coaching az ügyfelemmel, akinek elsősorban a saját agressziója a problémája. Minden tiszteletem az övé, amiért újra eljön. Amiért őszinte hozzám. Amiért együtt élvezzük, hogy annak ellenére, amikről beszélgetünk, nem félek tőle. Egy percig sem... Amiért őszintén bevallja, hogy még nem nyertem el a bizalmát, de jó úton haladok. És ebben a környezetben szárnyalhatok. Feltehetek olyan kérdéseket, amiknek feltétele előtt az összes védőangyalom óva int a háttérből, hogy nehogy megtegyem. Nehogy meg merjem kérdezni, hogy mi van, ha túl nagyot üt. De én megteszem, mert tudom, hogy kialakult az a környezet, ahol megtehetem. Mert csak őszinteség van, nincs jó vagy rossz válasz. A válaszok nem nekem szólnak, csak neki. És segítek :-) Ami nekem a legnehezebb utána, hogy megmaradjak az optimista, mindenkiről (néha túlzottan is) csak a legjobbat feltételező emberkének. Pedig voltak rossz időszakok. Amikor nem mertem bevásárolni menni, mert mi van, ha... Amikor pánikszerűen jöttek alaptalan félelmek. A coaching után a lépcsőházban féltem. Valaki jött utánam a lépcsőn, és az ajtó sem akart kinyílni... Eszembe jutott, hogy mi van, ha én túl optimista vagyok, és az emberek nem is olyan jók, mint én hiszem. Akárki jöhet utánam a lépcsőházban... Amikor már majdnem visszamentem paranoidba, akkor megjelent egy kislány, aki utánam jött végig. Széles mosollyal kiengedtem magam előtt. Ő nem tudja, hogy a nagy köszönésem és mosolyom annak szól, hogy megerősített abban, hogy az enyém a jó út.  Feltételezz csak jót, nem fogsz csalódni :-)

Love is in the air

Olyan sok minden történt mostanában. Minden nap írhattam volna, de időm sem volt. Pedig nagyon tanulságos események történtek, amik igazából jellemzően nagyon érzékenyen érintettek. Amikor egy autós versenyen úgy érzed, hogy mindent meg kell tenned, hogy navigátorként teljesíts, de mégis eltévedtek. Amikor látod, hogy a másik csalódott, és az egészet a te kudarcodnak fogod fel. Mert igen, ha ügyesebb vagyok, ha nem vagyok annyira határozott vagy máskor határozottabb vagyok, akkor nem alakul úgy, ahogy. De aztán a legszebb az egészben, amikor már a következő etapnál siettünk az ebéddel, hogy időben rajtolhassunk, mert nem adjuk fel. A másikért és magunkért sem. Mert nehogy már. És amikor célba érve jön az őszinte öröm és összeborulás, mert akármi történt is, vagy pont azért, amiken keresztül mentünk- megvan a szeretet. Ami nem függ attól, hogy ki hol hibázott. Csak van, és kész.
Az autós verseny miatt nem tudtam vasárnap hazamenni Anyuhoz. Pedig jó néhány éve meglepetésszerűen hazamegyek Anyák napjára. Persze ő mindig meglepődik, de valahol tudom, hogy tudja, hogy úgyis előkerülök. De most hétfő volt náluk Anyák napja. Annyira jól esett, hogy nem haragudott. Hogy örült a vasárnap hajnali sms-emnek, meg annak, hogy utána telefonon is köszöntöttem. Nem azért szeret, mert hazamegyek Anyák napjára, ez a szeretet sokkal több annál. És persze azt is rögtön tudta, amikor hétfő reggel elindulva hívtam, hogy hozzá tartok. Az Anyukák ilyenek, éreznek, nagyon. Hazaállíthatok bármikor, bármilyen virággal, örül :-) De ami a legnagyobb felismerés volt, hogy nem csak engem szeret. A férjét is, az Apukámat, akivel pedig nagyon sok problémája volt. De amikor Apu éppen csavart keresett a spinning cipőmhöz a stopplihoz (azóta nem szereztem), és talált egy kulcstartót, ami egy szív volt, benne egy hozzá illő kulcs. A szív külön kulcstartó, a kulcs külön, de együtt egyek. Nekik először nem esett le, mire bukkantak. De aztán összeraktam, én, a gyerekük. És tudjátok, mi volt a reakció? Apukám kezébe vette a szívet, hogy az az övé lesz, és a kulcsot Anyunak adta. Én meg megdöbbenve ültem, nálunk nem szoktak ilyen szerelmi jelenetek lenni. Annyira rendben van ez így, nyugdíjas korukban felvállalják. És addig is szerették egymást, de csak mostanra tanulták meg kifejezni. Annyira rendben van a világ és annyira örülök, hogy ezeket láthatom :-) Mert a szeretet tényleg mindenhol ott van, csak észre kell vennünk. A mellettünk álló telefonján, amikor hívja a férje és Szerelmem felirat jelenik meg, a gyerekek integetésében, akik ugrálnak, amikor dudálunk a gyönyörű oldtimerből, amikor mellettük haladunk el. Csak nyújts ki a kezed, és valaki szeretetteljesen megfogja :-)