A focis társaim azt mondják, a pályán megmutatkozik az emberek igazi énje. Igen, van aki úgy küzd, hogy semmi más nem számít, van, aki rád mosolyog, van, aki együtt örül a gólnak, van, aki biztat, akkor is, ha nem voltál éppen ügyes. Hogy én milyen vagyok? Érdekes, számomra érdekes megfigyelés. A több év kézilabdázás után nagyon jó újra csapatban. Az nagyon nem jó, hogy nem lehet kézizni, hanem focizni kell. Amikor kéziztem, akkor küzdöttem, véresen komolyan vettem és sokszor megsértődtem.
Az évek alatt teljesen más lettem. Igyekszem, még akkor is, ha sokszor tényleg az esélytelenek nyugalmával megyek neki egy-egy helyzetnek. Nem sértődöm, bár van, ami nagyon érzékenyen érint, de nincs sértődés. És amit mostanában megfigyeltem magamon, nem védem magam. Ahogy az életben sem, nekivágok olyan helyzeteknek, amik tele vannak veszéllyel, és nem agyalok azon, hogy mi van, ha... Ma így kaptam egy szép arcon rúgást. Rosszkor, rossz helyen és a labda sokkal erősebb volt. Nagyon rossz volt, ilyenkor mást nem tudok tenni, csak könnyezni. És rájöttem, hogy utálom, ha sajnálnak. Nem akarom, ha megkérdezik, hogy vagyok, jól, egy embernek vallottam csak be, hogy nem jól. Leginkább annak kell eljátszanom, hogy semmi baj, aki okozta. De nincs hiszti, nincs vér, megy tovább minden. Közben azért olyanokkal biztattam magam, hogy sminkes vagyok, bármit eltüntetek az arcomról. És milyen érdekes, a valóságban is ugyanezt teszem. Ritkán szembesítem az okozót, inkább eljátszom, hogy minden tuti, nehogy már azzal kelljen megküzdenie, amit okozott. Majd azzal én megküzdök! És végül is igaz, ha bevallom, hogy fáj, attól nem lesz jobb :-) Szerencsére Anyu fagyasztott borsót, és tuti korrektoraim vannak :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése