Spar Maraton 2016 - nosztalgia és megkésett beszámoló

Fejben régóta írom ezt a beszámolót a tavalyi, számomra első maraton futásomról. Autózás közben sokszor eszembe jut, hogy "itt is futottam a maratonon"- ezt minél többször hangosan kimondva sikerül is a Drágám agyára menni- azt hiszem :) Nem tudok úgy felmenni a Nyugati Felüljárón, hogy ne jutna eszembe, milyen volt ott futni- és ilyenkor mindig eszembe jut, hogy megírjam. Persze nem remélem tőle, hogy ha leírom, kevesebbszer jut eszembe. Életem legjobb élménye, legalábbis 7 hónap távlatából ;)
Megint a felkészülés volt a legszebb. A hosszú futások, a hajnali rövid edzések, az esti hosszabbak. Sok szép órát adtak nekem. Sajnos a maraton előtt 3 héttel sikerült elesnem és egy elég mély seb lett a térdemen. Ettől néhány napig menni sem, nemhogy futni nem tudtam- így az utolsó hosszú futást sem tudtam teljesen végigcsinálni, ami picit nyugtalanított. Megint az utolsó hetek voltak a legnehezebbek, amikor már nem szabad sokat futni és csak éheztetjük magunkat egy jó kis hosszúra :)

Mélyponton

De aztán eljött 2016. október 9-e reggele végre. Időben kiértünk, ennek ellenére sikerült majdnem lekésnem a rajtot. Az utolsó pillanatban akartam ugyanis elmenni mosdóba, így az utolsók között rajtoltam el. Itt picit szétestem, telefonom sem volt elindítva, és a szépen felépített tervem, hogy az iramfutókkal haladok is picit távolinak tűnt... De lett új célom, hogy utolérjem a 4:30-as iramfutókat. Eredetileg ugyanis úgy terveztem, hogy velük rajtolok, legfeljebb lemaradok ha úgy érzem, célom 5 óra alatti idővel befutni. A kicsit elrontott indulás miatt aztán előzgetéssel indítottam, ami persze jó kis lendületet adott. Az Andrássy amúgy is csodás hangulata, az énekesek az Operánál mind-mind olyan lendületet adtak, hogy szárnyaltam. Úgy éreztem, elememben vagyok, minden csodás! Eszembe nem jutott fékezni a tempón, tartalékolni, kicsit elragadott a hangulat és az érzelmeim. Átérve Budára tovább nyargaltam. Írtam üzeneteket, hogy kb. mikor érek a megbeszélt pontokra, ahol elsőként Tesóm és a gyerekek vártak, később pedig a Csajok. Péterem több helyen ott volt, volt ahol én kiabáltam rá, hogy észrevegyen :)

ezért futok :)

Végre utolértem az iramfutókat, akik nagyon hasznos infókkal láttak el minket. Frissítőpont jön, mit érdemes enni-inni. Itt jutott eszembe, hogy alig ittam, de a hideg miatt nem éreztem szomjasnak magam, meg persze nem is figyeltem kellőképpen magamra. A budai rakpart mindig kicsit mélypont nekem bármely versenyen, itt is az lett. Amikor az iramfutó félmaratonnál kimondta, hogy "Innentől már csak hazafutunk", akkor elvesztem. Végiggondoltam, hogy mennyi van még, lelassultam, nem tudtam tartani az iramot, ettől még jobban szétmentem. A felső rakpartról aztán megláttam a záróbuszt, benne az elkeseredett futókkal, ez még inkább elvette a kedvem az egésztől. Egyszerűen nem tudtam, mi a bajom. Nem fal volt, csak az agyam- hittem én. A mosdót felkeresve jöttem rá, hogy keveset ittam :( Nem tudtam, hogy emiatt lehetek-e annyira készen, de persze jól megijedtem. Közben meg is nyugodtam, hogy végül megvan a baj oka, tudok ellene tenni. Eljött a Gellért-tér, ahol pacsiztam Tesómékkal. Kiabáltak, szurkoltak, jól esett nagyon. A Szabadság-hídon kb azon gondolkodtam, hogy ahhoz, hogy a maratoni pólót  felvehessem, le kell futnom, és ezért jó lenne megcsinálnom. Hihetetlen, mik jutnak eszembe futás közben. Aztán megláttam Petit, ült a hídon és fotózott. Kedvem lett volna leülni mellé és megvárni a záróbuszt. Ez volt a legmélyebb mélypont. Úgy éreztem, ha csak megállok egy puszira, akkor sírva fakadok és itt maradok. Úgyhogy továbbmentem, hiszen újra Pesten voltam, ahol valahogy mindig könnyebb a futás :) Itt már jobban lettem. Figyeltem a frissítésre, újra elbűvölt a forgatag, a tapsoló rendőröktől meghatódtam és csak vitt az újonnan jött lendület. Néhány kilométer és jött a Nyugati Felüljáró. Emelkedőként nem volt mumus, hiszen hegyen lakunk, így edzéseken mindig volt emelkedő. Viszont kijött egy szurkoló egy óriás hangfallal és Queen szólt éppen. Itt eltört a mécses nálam megint. Aztán megláttam a szurkolóként eljött futótársaimat, ölelés, sírás. Itt azt éreztem, hogy a pulzusom annyira elment, hogy emelkedő, meg zokogás, öröm, hogy jobb lesz vigyázni. És közben tudtam, hogy Peti és a Csajok a Felüljáró tövében várnak! Olyan jó volt látni őket is! Pacsizás, örömkönnyek. Aztán a Cola gondolata, aminek a Westend frissítőpontnál félmaratonon is csodaereje van. Odaértem, de már nincs. Apróságnak tűnhet, de akkor megviselt. De végül egy sokat mellettem futóval megbeszéltük, hogy innentől már fél lábon ugrálva is menni fog. Rossz volt látni, hogy egyre többen sétálnak. Nekem sikerült csak a frissítéseknél sétálnom, és ezt tartani is akartam, mert ha sétálok, tudtam, hogy nem indulok el újra. Jött egy újabb csendesebb szakasz, majd Hősök tere. Itt egy kerekesszékes szurkoló lelkesedése hatott meg, aztán Tesómékkal találkoztam ismét, majd Csajok és Péter- teljes eufória. Tudtam, hogy ezután még futtatnak minket egy hosszabbat a Városligetben, és sejtettem, hogy nehéz lesz. De akkor egyenesen szörnyűnek tűnt. Újabb csendes szakasz, nem tudtam mennyi van még, de nem is akartam, hogy túl akartam rajta leni. Közben látod, hogy egyre többen sétálnak, már azt is alig tudnak. Szembe jönnek a már éremmel felszerelkezett futótársak, akiknek már sikerült. Biztatnak, de az egésznek már nem volt hangulata a Hősök tere után. Az utolsó frissítőponton biztatásként megtudtam, hogy már csak 3 km (ha jól emlékszem), na ez itt tényleg nem kellett volna. Mert azt hittem, kevesebb. De aztán valahogy legyűrtem, befutó. Éreztem, tudtam, hogy ott vannak a Többiek valahol, mintha még hallottam is volna őket, de már annyira sírtam, hogy vége, és hogy megvan és megcsináltam és azon, hogy a spíker nem mondta be a nevem (megint a fontos dolgok)... Érem, takaró, víz, és csend. Az utolsó szakaszon azt mondogattam, hogy beérek, lefekszem a fűbe. De csak álltam és boldog voltam. Megjöttek a Lányok, Peti, Tesómék is. Gratulációk, ölelés, örömkönnyek. Próbáltam lenyújtani, mint rendes futó.

Örülünk

Végre itthon, hű futótársammal

Irány az öltöző, mire Krisztám segítségével átöltöztem és kimentem, leszakadt az ég- vissza az öltözőbe. Itt kisebb beszélgetős- muffin evős, frissítős partit csaptunk csajosan. Megbeszéltük, hogy én most közös ebédre nem vagyok képes, úgyhogy elbúcsúztunk és mentünk a parkolóba. Már a kocsiban ülve sem hittem el, hogy megcsináltam. És azóta sem hiszem. Pedig ott van az érem, a képek, az élmények a szívemben, de mégsem tudom a mai napig felfogni. És nem azért, mert olyan nagy dolog. Persze az, és megdolgoztam érte, csak annyi minden kiesett közben, de mégis ami megmaradt, az nagyon élesen. Sok mindenhez ad erőt ez a 4 óra 44 perc azóta is :) Azt hiszem, én ezért csináltam :)

El lehet engedni a szomorúságot?

Mert nekem most ezt kellene. Legalábbis ezt hallom sokaktól, hogy "engedd el". De hogy min megyek keresztül, azt igazából még magam sem értem.
Évekig dolgoztam valahol. Volt, amit szerettem benne, volt ami kevésbé- a munkahelyek már csak ilyenek. Aztán túlsúlyba került a nemszeretem rész, átváltott "utálom"-ba. Szóltam, jeleztem, segítséget kértem- de nem változott, csak azt tudtam meg, miért nem lehet változtatni. Én tényleg mindent megtettem azért, hogy elviseljem, kívülről akár úgy is tűnhetett néhány nap kivételével, hogy szeretem. Ebben jó vagyok, senki nem vette észre, de én kezdtem belepusztulni, de mindenki elégedett lehetett velem. Folyamatosan jelzett a szervezetem, hogy baj van, változtassak. Úgyhogy felmondtam. Először nagyon jó érzés volt, megkönnyebbültem. Aztán jött jó pár csalódás, amit próbáltam elintézni magamban, kicsit megbeszélni másokkal, de nem foglalkozni vele túl sokat. Azt viszont egy életre megtanultam, hogy a felmondási idejét töltő munkavállaló egy nagyon érzékeny munkatárs... Sokan bátornak neveztek, hogy csak úgy a semmibe felmondok, hiszen új helyem még ekkor nem volt. Én inkább az elkeseredettségem mértékét láttam a tettemben megnyilvánulni. És egyre szomorúbb és fáradtabb lettem, de vártam is a kis szabadságot amit kapok majd az élettől.
Eljött a kis szabadság, az első óráiban hívtak az új munkahelyemről, hogy engem választottak. Minden összejött és az új állás részleteit hallgatva már az állásinterjún úgy éreztem, hogy ez a munka igazán kedvemre való lesz. A hír hallatán mégsem tudtam örülni. Kicsit megnyugodtam, hogy nem kell felélnem a tartalékaimat és hogy milyen szépen alakul, de örülni nem tudtam.
Sokszor az előző munkámmal álmodom. Sokat gondolok a Kollégákra, tartom is velük a kapcsolatot. Hiányoznak a reggelek, amikor elmegyek hajnalban dolgozni, kifutok a szigetre és utána meló. Szerettem ennek a hangulatát. Szerettem sok munkatársamat is. Persze, velük továbbra is tudok találkozni és tartjuk is a kapcsolatot, de azért valahol mégis kikerültem egy közösségből. Valahol mégis azt mondták, hogy akkor ennyi, még ha én is mondtam fel. Ők valahol azonnal folytatták az életüket, sőt, kiderült, hogy mégis lehet változtatni, ami amikor én kértem, nem ment, amíg én még pihenek kicsit...
Sosem tartottam szünetet két munkahely között. Most úgy éreztem, kell. Szükségem is volt rá valahol, de lehet, hogy ez mégsem nekem való. Nagyokat sétálunk Báróval, olvasunk Cibussal a kanapén, futok bármikor bármennyit, minden rendben van a házban, főzhetek kedvemre, együtt lehetek a Családommal, de valahol azt hiszem, nekem jobban megy a pörgés. Persze az egyensúly itt is, tudom.
Még pár nap, és új kihívások várnak, új Kollégák, új környezet, új szokások. Tudom, hogy minden rendben lesz és szeretni fogom. Csak még a lelkem nem tudja és szomorkodik. Azt hiszem, nem engedem el, hanem majd ha el akar menni, hagyom. Addig megélem.

Kedves Önmagam, ne haragudj, megbocsátok Neked!

Ezúton hivatalosan, megígérem és megtartom, hogy sosem kell elviselnem hosszabb, tartósabb ideig önmagamra káros helyzeteket...

Volt ma ugyanis egy nagyon érdekes, számomra megdöbbentő mély érzelmeket felszakító beszélgetésem. Visszajelzést kaptam egy általam kitöltött teszt eredményével kapcsolatban. A teszt legtöbb része természetesen nem mutatott újdonságot, hiszen sokat dolgozom emberekkel, így magammal is. Inkább mástól kimondva hallani, hogy mennyire nem volt megfelelő az a helyzet, amitől ugyan szenvedtem, de azért igyekeztem mindenkit megkímélni a szenvedéseimtől és nem mutatni, hogy mennyire kínlódok adott helyzetben. Épp csak egyvalakit nem tudtam megóvni, saját magamat. Érdekes és magamnak szomorú volt látni, hogy milyen védekezési mechanizmusokat alakítottam ki, mennyire bezárkóztam, leredukáltam érzelmi megnyilvánulásaimat. Sokat gondolkodtam például, hogy miért nem blogolok- most már tudom, hogy ez is a bezárkózás miatt volt...

Dolgozom ezen egy ideje, próbálom elengedni, elfelejteni. Már majdnem megkérdeztem beszélgetőpartneremtől, hogy milyen technikák vannak erre, amikor is eszembe jutott, hogy coachként nekem is biztosan van sok hasznos ötletem.

Úgy látom, az első és legfontosabb, hogy felismerjem, hogy igen, évekig benne ragadtam valamiben, amiben nem éreztem jól magam, sőt- nagyon rosszul éreztem magam. És ugyanakkor elfogadni és nem haragudni magamra azért, hogy csak nemrég hoztam meg azt a döntést, ami ebből kiszakított.

Biztosan sokszor lesz majd olyan helyzet, amikor el kell hagynom a komfortzónámat, a futás sokszor szól erről. De tartósan nem maradok soha többé olyan helyzetben, amiben nem tudom önmagamat a lehető legjobban használni, jó értelemben.

Maratoni maratoni felkészülés

Avagy levél a le nem futott első maratonomhoz terápiás jelleggel...
Hátha így leírva el tudom végre engedni, és nem érzem magam nagyon hülyén és üresen, ahogy azóta.
Több mint egy éve döntöttem el, hogy akkor én is megcsinálom a futók egyik nagy versenyét és felkészülök az októberi Spar maratonra. Addig is futottam, edzettem, odafigyelem, mit eszem és mennyit, de az elhatározás után valahogy minden megváltozott, még fontosabb lett. Lett egy célom, ami nagy előkészületet igényel. Már úgy mentem ki futni, hogy jobban kihúztam magam, mert akkor én most a maratonra készülök. Könnyebb lett hajnalban felkelni, megszervezni úgy az estéket, hogy reggel mehessek futni-edzeni. A hosszú futások eleinte nehezen mentek, szenvedtem, fáztam, később melegem volt, tűzött a nap, hólyagos lett a lábam a nemtudompontosanmitől, nem vittem frissítést, nem működtek a kutak vagy nem voltak az útvonalon. De mindig megcsináltam, hiszen a maratonra készülök. Spinning közben sokszor elképzeltem, hogy futok a 41. km után, és rázott a hideg attól, milyen jó is lesz. (Érdekes, futás közben ezt sosem képzeltem el...) Aztán hozzászoktam a hosszúkhoz, jól ment, néha még futottam volna tovább is. Nagyon élveztem a felkészülést, sokat tanultam a futásról, magamról.
És mindenkinek megváltozott a hozzáállása. Tisztelték a célomat. Volt, hogy azt kaptam visszajelzésnek, hogy az illető büszke rám, azért, amit csinálok. A családom szurkolt a hosszúimon, amikor előtte bejelentkeztem viberen és már várták az élménybeszámolót vagy csak egy fotót, hogy megvagyok. Anyu mesélte, hogy összefutottak egy régi ismerőssel, mesélt mindenki, kivel mi van. Kérdeztem, rólam mit mondott. "Hát azt, hogy futsz és mész a maratonra!"
A maraton hamarosan a maratonom lett, és mindent ahhoz viszonyítottam. Volt a "maraton előtt" és "maraton után" időszámítás. Maratonra lefogyok, befonatom a hajam, ez a felső akár maratonra is jó lesz, már nem merek kimenni a kutyával futni, nehogy lesérüljek maraton előtt. Persze közben éltem az életem, dolgoztam, de mindenhez erőt és motivációt adott a felkészülésem. Hihetetlen támogatást kaptam, kérdéseket, szervezkedést, hogy akkor ki hova jöjjön szurkolni. Félve megkérdeztem Anyuékat, hogy eljönnének-e, egy hónapig készültem a kérdésre, és persze egyértelmű volt, hogy ott lesznek.
A maraton hetében már nagyon készültem, de akkor már ugye futni nem szabad sokat, így igyekeztem pihenni, külön elmentem venni egy plüssmacit, amit az egyik jótékony futó gyűjtésébe tudok adni, kikészítettem a négyféle szettet már napokkal előtte. Aztán pénteken délután kezdődött. Nem voltam jól, gyengének éreztem magam, és megfájdult a torkom. Olyan volt, mintha influenzás lennék, de nem volt lázam. Amikor jöttem haza munkából, akkor megfordult a fejemben, hogy felhívom Anyut, hogy nem biztos, hogy érdemes elindulniuk szombaton Tesómékhoz, mert olyan, mintha beteg kezdenék lenni. De nem, gondoltam, hazajövök, neocitrán, vitaminbomba, kalcium és kialszom reggelre. Egész éjjel izzadás, átöltözés, alvás volt a program. De reggelre sem lettem jobban. Már jöttek az üzenetek, hogy melyik km-nél mikor leszek érek majd oda, és szépen számolgattam, válaszolgattam, bele se mertem gondolni, hogy nem tudok rajthoz állni. Feküdtem egész délelőtt, aludtam nagyokat, de nem lett jobb egyáltalán. Aztán jött az igazság pillanata. amikor Zsuzsi, az egyik futómentorom kimondta, hogy "torokgyuszival nem futunk maratont, engedd el". Zokogtam, de közben persze éreztem, hogy a táv negyedét sem lennék képes lefutni. A legnehezebb az volt, amikor megírtam mindenkinek, hogy nem megyek. Beszélni nem tudtam volna... Aztán pár óra múlva fel tudtam hívni Anyut, aki teljesen megértő volt. Megbeszéltük, hogy akkor ha már itt vannak, akkor eljönnek hozzánk, hoznak ebédet és legalább találkozunk. Ez persze sokat segített, de igazán jól nem lettem tőle. Ordítani tudtam volna a csalódottságtól, hogy pont most történik ez velem, és mennyit készültem, és ez az én maratonom és nem vehetik csak úgy el tőlem. De inkább elpakoltam a sok futócuccot, hogy ne is lássam, ettem egy fél pizzát (verseny előtt kell a tészta) és mentem aludni.
Hajnalban 4 órakor felébredtem. Mozdulni sem mertem. Eljátszottam a gondolattal, hogy már nem fáj a hátam és a torkom és mégiscsak el tudok indulni a versenyen. Hogy szólok a családnak, hogy akkor mégiscsak a verseny útvonalára jöjjenek. Elindulok. Aztán kimentem mosdóra, és éreztem, hogy nem lesz itt semmilyen verseny. Reggel 9:30-kor elindítottam az élő közvetítést és jókat sírtam. Utána inkább kimentem várni Anyuékat és Tesómékat a kapuba, legalább ott nincs wifi és nem tudom nézni a futókat, szurkolókat és a gyönyörű útvonalat. Gyönyörű virágcsokrot kaptam a Családtól, mert ők ilyenre is gondolnak. Persze akkor már nevetve sírtunk, hogy ezt kaptam volna a célba érkezésem után. Jó volt, hogy itt voltak, örültem nekik és pár órára el is felejtettem a futást. Amikor mentek el, megbeszéltük, hogy még mindig futnék, és helyette mennyi mindenre volt időnk... Pár óra múlva aztán jöttek a kérdések. Hogy hogy sikerült a verseny. Tudom, hogy mindenki jóindulatból, kíváncsiságból kérdezte és azért, mert szurkolt- de nekem ezek akkor annyira fájtak. Volt, akivel kifejezetten igyekeztem kerülni a találkozást, mert tudtam, hogy elsírtam volna magam a válaszon.
És amikor ennyire kész voltam, még azzal bántottam magam, hogy hogy lehetek képes ennyire kikészülni egy verseny miatt. Hiszen mennyivel nagyobb problémával küzd nagyon sok embertársam és jár mosolyogva a világban. Vagy hogy vannak sportolók, akik évekig készülnek egy versenyre és sérülés vagy más miatt nem tudják befejezni, nekik milyen nehéz lehet ezt feldolgozni. De ettől nem lett könnyebb számomra. Kétségbeesetten néha arra gondolok, hogy csak úgy kimegyek egyszer a Szigetre és lefutom a 42-őt. De persze tudom, hogy nem lenne olyan, és nem is olyan veszélytelen frissítés, kaja, kíséret nélkül ennyit futni. Egyelőre nem akarom versenyen kívül megcsinálni, de persze ez folyamatosan változik... A napokban tudtam újra elkezdeni futni és a vírus sok erőmet elvette, lassabb vagyok és gyengébb- úgyhogy egyelőre újra erőre kell kapnom és visszatalálnom a futóutamra. És folytatni a maratoni felkészülést :)



Amikor ezt a számot meghallottam, mindig arra gondoltam, hogy ha mélyponton leszek a verseny alatt, majd ezt játszom le fejben :)
https://www.youtube.com/watch?v=31tiWX-8bdc

Visszatérés

Már olyan régen nem írtam... Mostanában sokszor gondoltam rá, hogy ezt vagy azt de jó lenne kiírni magamból, leírni Nektek. De sokszor kavarogtak a gondolataim és inkább beszélgettem mint írtam :)

Forrás: Google képek

Ma egy coach előadásán voltam este egykori iskolámban. Az előadás, az "ifjú" előadó lelkesedése, ereje és lendülete után úgy éreztem, még nem tudok beszállni a kocsimba és hazajönni. Így a Duna-part felé vettem az irányt és andalogtam egyet. És gondolkodtam, ahogy ezt andalgás közben kell :) Nem rohantam haza, nem siettem sehova. Rég volt már ilyen. Mindig futok, mióta futok :) Rohanok reggel, rohanok este, rohanok hétvégén. A saját magam által támasztott elvárásoknak próbálok megfelelni és másokra haragudni, ha nem megy. Séta közben elgondolkodtam azon is, miért nem írtam mostanában. Ezzel össze is foglaltam, mi történt az elmúlt fél évben.
Éltem. Szerettem. Futottam, a testem szerint túl sokat is. Élveztem. Küzdöttem, küszködtem, idegeskedtem, elégedetlenkedtem. Most már ez utóbbiakat nem tenném, de ugye  a múlton nem tudok változtatni. Tapasztaltam, segítettem, új barátokat találtam vagy ők találtak engem, csodáltam, felnéztem emberekre, motiválódtam, inspirálódtam.
Teljesen szokványos történések, most mégis annyira más minden. Mintha eddig nem magamnál lettem volna, hanem másnál, ahol nagyon jó volt nekem. Aztán újra hazakerültem, és most inkább elköltözöm. Kicsit még zavaros, de kifejezi, hogy miken visz végig az élet. Változások és visszatérések egy időben.
Megnyugodtam, megbékéltem, megbocsátottam. Ahogy sétáltam, és futottak el mellettem a futók, suhantak el a biciklisták, tudatosan figyeltem arra, hogy én ne menjek gyorsabban. Élveztem, ahogy zajlik az élet, és én mégis a saját tempómban és világomban lehetek. Aztán rájöttem, hogy "menetiránnyal szemben" megyek, és besoroltam a helyes sávba. Itt jó sok száraz falevél volt, aminek imádom a hangját.
Azt hiszem, lassan tényleg a helyemre kerülök :)

Válasz a "Te miért futsz?" "Mi ez a nagy futás?" kérdésekre

Régóta érik bennem a válasz a fenti kérdésekre. A rövid válaszom: "Mert jó."
A hosszabb most következik :)

Miért kezdtem el?
Mert le akartam fogyni. Mert olyan sportot kerestem, amit bármikor lehet végezni, ha elutazom, ha lekésem az órarend szerinti edzéseket, ha korán felkelek magamtól. Mert imádom nézni, amikor elutazom valahová, és ott is futnak. Mert jó kifutni reggel vagy este magamat :)

Miért folytattam?
Valahogy észrevétlenül átváltozott. Persze, nagyon élvezem, ahogy alakul át a testem, ahogy fejlődök, ahogy veszítek onnan, ahonnan szeretnék. De most már inkább több lett a lelki ok.
Mert imádom a reggeleket, amikor kimegyek futni. A szagokat, a föld és mindenféle növények illatát. A port érezni leizzadt arcomon (csak mert tudom, hogy mindjárt lemosom). Látni közben mindenfélét, embereket, állatokat. Élvezni, ahogy érnek közben mindenféle ingerek. Néha elfelejteni, hogy futok és csak a környezetre figyelni.  És igen, ahogy egyik futótársam írta, szórakoztató például vezetés közben, amikor a távolságokat úgy mérem be, hogy "ezt simán lefutnám, ennyi és ennyi idő alatt". Vagy nézni az emberek lábát, hogy ki hogyan csámpázik és eszerint milyen futócipő kellene neki... Bár ilyenkor kezdek aggódni ;)
Vagy venni egy gyönyörű új cipőt és első félmaratonomon annyira összekoszolni, hogy már nem tűnik újnak. És azóta sem volt szívem kimosni az emlékek miatt. Pedig milyen nehéz is volt 21 kilométert lefutni :)

Mit tesz a futás? Mellékhatásokról, szerencsére eddig csak jókkal találkoztam.
Engem leginkább erősít. Találni egy célt, megcsinálni, aztán találni egy másikat. Nem mindig hosszabbat vagy többet, csak máshogyan. Most akkor a nagy hőségben futni. Vagy úgy lefutni a félmaratoni távot, hogy közben tényleg szívből tudjak mosolyogni és ne haljak meg majdnem :)
Nemrég olvastam egy cikket:
http://www.mozgasvilag.hu/futas/hirek/ultrabalaton-belulrol--egy-oszinte-vallomas
Elképzelni sem tudom, milyen lehet ekkora távot futni. Minden elismerésem és tiszteletem azoké a versenyzőké, akik el tudják képzelni, hogy ennyit fussanak és rajthoz állnak. Héjja Péter a cikkben a szívemből szólt, amikor arról ír, hogy a futás megerősíti. Igen, megtanít engem is, hogy mi a fontos, és mivel nem érdemes foglalkozni. Amióta futok, kevésbé érzem, hogy panaszkodnom kellene vagy szenvednem. Ha tudok, változtatok, ha nem, akkor egyszerűen megélem, megcsinálom.

Mi az a jótékony futás?
Futni valakikért, valakikért. Adományokat gyűjteni, segíteni egy szervezetnek a futással. Ez még egy plusz motiváció. Ez az, amiért még jobban kihúzom magam, és még ráteszek egy-egy kilométert az elérendő célokra. Erőt ad, ha ezzel tudok segíteni. És hálás vagyok, hogy a segítésemből ennyi erőt tudok meríteni.  A tipikus "ki segít kinek" kérdés? :) És mindeközben hihetetlen futótársakat megismerni. Akikkel akár csak párszor találkoztam, de ott voltak velem, amikor célba értem, amikor izgulok egy sérülés miatt, amikor csodálom őket az ő futásaikért. Ők pontosan tudják, hogyan érzem magam egy verseny előtt. Csodálatos ott lenni, amikor valaki először fut 10 kilométert, és együtt örülni. Nem tudunk egymásról sokat, de néha többet tudtunk egymásról bárkinél. Az én csapatomról bővebben itt olvashatsz:
http://www.seedlingtrust.org/team-heart

Miért indulok neki majdnem minden reggel?

Mert szabadságot ad. Elmondhatatlan, amikor átfutok egyik településről a másikra. Amikor (vidéken) a velem szembe futókkal intéssel, hajrával, mosollyal üdvözöljük egymást. Amikor azért biztatok egy versenyen szembe futót, hogy elvonatkoztassak arról, hogy legszívesebben megállnék. És amikor pont akkor jön egy hajrá, amikor már majdnem feladod, de ezek után hogyan is tehetnéd.

Megyünk együtt futni?
Igen, szívesen :) A futás tényleg összehoz. Csodás néha lassabban, gyorsabban, csacsogva futni valakikkel. A legnagyobb öröm pedig, amikor olyanok teszik fel a kérdést, akik amúgy "utálják a futást". De persze ezt csak Nektek árulom el :)

Hajrá Mindenkinek, aki fut vagy aki nem!

Nem, bocsánat és persze

Egy kis kommunikáció még így estére :)
Kezdjük a nemmel. Megtanultuk, asszertív kommunikáció, hogyan mondunk úgy nemet, hogy az a másikból ne ellenérzést, hanem együttműködést váltson ki. Igen, megtanultam én is. Szépen gyakoroljuk is tréningeken. Elméletben szuperül tudom. De amire eljutok odáig, hogy használjam is... És úgy használjam, hogy ne magyarázzam túl, hogy miért nem, és ne hagyjak kiskaput, hogy ha mégsem tudja a másik elfogadni, akkor még lehet igen is... Hát ez már nem olyan könnyű. A másik fél sokkal könnyebben elfogadja a nemet, mint amilyen nehezen én kimondom. Van még itt fejlődni valóm :)
Amit még megfigyeltem magamon, hogy mennyivel jobban érzem magam, ha nem kérek mindenért bocsánatot. Ha nem úgy kezdem az e-mailjeimet, hogy "elnézést a késői válaszért"- mert ez olyan relatív. Van, akinek 1 óra késő, van aki két napig válaszol, úgyis mindenki a saját mércéjével mér. Nekem sokat segít, ha nem "elnézést"-tel kezdek mindent- persze amit tényleg megbánok, azért tudok bocsánatot kérni, de akkor az tényleg igazi.
És akkor a harmadik,egyben utolsó szösszenet, a persze. Engem kiver a víz a perszéktől. Ha valamiben bizonytalan vagyok és megkérdezem, és ez a válasz, akkor és abból kiérzem azt is, hogy "hát egyértelmű, Te nem tudtad?" "Milyen hülye kérdés, hiszen persze." Nekem sokkal többet segítene egy "igen" a persze helyett, de dolgozom azon, hogy a persze mögé se lássak dolgokat. Attól még kerülöm :)