2014. október 16., csütörtök

Visszatérés

Már olyan régen nem írtam... Mostanában sokszor gondoltam rá, hogy ezt vagy azt de jó lenne kiírni magamból, leírni Nektek. De sokszor kavarogtak a gondolataim és inkább beszélgettem mint írtam :)

Forrás: Google képek
Ma egy coach előadásán voltam este egykori iskolámban. Az előadás, az "ifjú" előadó lelkesedése, ereje és lendülete után úgy éreztem, még nem tudok beszállni a kocsimba és hazajönni. Így a Duna-part felé vettem az irányt és andalogtam egyet. És gondolkodtam, ahogy ezt andalgás közben kell :) Nem rohantam haza, nem siettem sehova. Rég volt már ilyen. Mindig futok, mióta futok :) Rohanok reggel, rohanok este, rohanok hétvégén. A saját magam által támasztott elvárásoknak próbálok megfelelni és másokra haragudni, ha nem megy. Séta közben elgondolkodtam azon is, miért nem írtam mostanában. Ezzel össze is foglaltam, mi történt az elmúlt fél évben.
Éltem. Szerettem. Futottam, a testem szerint túl sokat is. Élveztem. Küzdöttem, küszködtem, idegeskedtem, elégedetlenkedtem. Most már ez utóbbiakat nem tenném, de ugye  a múlton nem tudok változtatni. Tapasztaltam, segítettem, új barátokat találtam vagy ők találtak engem, csodáltam, felnéztem emberekre, motiválódtam, inspirálódtam.
Teljesen szokványos történések, most mégis annyira más minden. Mintha eddig nem magamnál lettem volna, hanem másnál, ahol nagyon jó volt nekem. Aztán újra hazakerültem, és most inkább elköltözöm. Kicsit még zavaros, de kifejezi, hogy miken visz végig az élet. Változások és visszatérések egy időben.
Megnyugodtam, megbékéltem, megbocsátottam. Ahogy sétáltam, és futottak el mellettem a futók, suhantak el a biciklisták, tudatosan figyeltem arra, hogy én ne menjek gyorsabban. Élveztem, ahogy zajlik az élet, és én mégis a saját tempómban és világomban lehetek. Aztán rájöttem, hogy "menetiránnyal szemben" megyek, és besoroltam a helyes sávba. Itt jó sok száraz falevél volt, aminek imádom a hangját.
Azt hiszem, lassan tényleg a helyemre kerülök :)

2014. június 10., kedd

Válasz a "Te miért futsz?" "Mi ez a nagy futás?" kérdésekre

Régóta érik bennem a válasz a fenti kérdésekre. A rövid válaszom: "Mert jó."
A hosszabb most következik :)

Miért kezdtem el?
Mert le akartam fogyni. Mert olyan sportot kerestem, amit bármikor lehet végezni, ha elutazom, ha lekésem az órarend szerinti edzéseket, ha korán felkelek magamtól. Mert imádom nézni, amikor elutazom valahová, és ott is futnak. Mert jó kifutni reggel vagy este magamat :)

Miért folytattam?
Valahogy észrevétlenül átváltozott. Persze, nagyon élvezem, ahogy alakul át a testem, ahogy fejlődök, ahogy veszítek onnan, ahonnan szeretnék. De most már inkább több lett a lelki ok.
Mert imádom a reggeleket, amikor kimegyek futni. A szagokat, a föld és mindenféle növények illatát. A port érezni leizzadt arcomon (csak mert tudom, hogy mindjárt lemosom). Látni közben mindenfélét, embereket, állatokat. Élvezni, ahogy érnek közben mindenféle ingerek. Néha elfelejteni, hogy futok és csak a környezetre figyelni.  És igen, ahogy egyik futótársam írta, szórakoztató például vezetés közben, amikor a távolságokat úgy mérem be, hogy "ezt simán lefutnám, ennyi és ennyi idő alatt". Vagy nézni az emberek lábát, hogy ki hogyan csámpázik és eszerint milyen futócipő kellene neki... Bár ilyenkor kezdek aggódni ;)
Vagy venni egy gyönyörű új cipőt és első félmaratonomon annyira összekoszolni, hogy már nem tűnik újnak. És azóta sem volt szívem kimosni az emlékek miatt. Pedig milyen nehéz is volt 21 kilométert lefutni :)

Mit tesz a futás? Mellékhatásokról, szerencsére eddig csak jókkal találkoztam.
Engem leginkább erősít. Találni egy célt, megcsinálni, aztán találni egy másikat. Nem mindig hosszabbat vagy többet, csak máshogyan. Most akkor a nagy hőségben futni. Vagy úgy lefutni a félmaratoni távot, hogy közben tényleg szívből tudjak mosolyogni és ne haljak meg majdnem :)
Nemrég olvastam egy cikket:
http://www.mozgasvilag.hu/futas/hirek/ultrabalaton-belulrol--egy-oszinte-vallomas
Elképzelni sem tudom, milyen lehet ekkora távot futni. Minden elismerésem és tiszteletem azoké a versenyzőké, akik el tudják képzelni, hogy ennyit fussanak és rajthoz állnak. Héjja Péter a cikkben a szívemből szólt, amikor arról ír, hogy a futás megerősíti. Igen, megtanít engem is, hogy mi a fontos, és mivel nem érdemes foglalkozni. Amióta futok, kevésbé érzem, hogy panaszkodnom kellene vagy szenvednem. Ha tudok, változtatok, ha nem, akkor egyszerűen megélem, megcsinálom.

Mi az a jótékony futás?
Futni valakikért, valakikért. Adományokat gyűjteni, segíteni egy szervezetnek a futással. Ez még egy plusz motiváció. Ez az, amiért még jobban kihúzom magam, és még ráteszek egy-egy kilométert az elérendő célokra. Erőt ad, ha ezzel tudok segíteni. És hálás vagyok, hogy a segítésemből ennyi erőt tudok meríteni.  A tipikus "ki segít kinek" kérdés? :) És mindeközben hihetetlen futótársakat megismerni. Akikkel akár csak párszor találkoztam, de ott voltak velem, amikor célba értem, amikor izgulok egy sérülés miatt, amikor csodálom őket az ő futásaikért. Ők pontosan tudják, hogyan érzem magam egy verseny előtt. Csodálatos ott lenni, amikor valaki először fut 10 kilométert, és együtt örülni. Nem tudunk egymásról sokat, de néha többet tudtunk egymásról bárkinél. Az én csapatomról bővebben itt olvashatsz:
http://www.seedlingtrust.org/team-heart

Miért indulok neki majdnem minden reggel?
Mert szabadságot ad. Elmondhatatlan, amikor átfutok egyik településről a másikra. Amikor (vidéken) a velem szembe futókkal intéssel, hajrával, mosollyal üdvözöljük egymást. Amikor azért biztatok egy versenyen szembe futót, hogy elvonatkoztassak arról, hogy legszívesebben megállnék. És amikor pont akkor jön egy hajrá, amikor már majdnem feladod, de ezek után hogyan is tehetnéd.

Megyünk együtt futni?
Igen, szívesen :) A futás tényleg összehoz. Csodás néha lassabban, gyorsabban, csacsogva futni valakikkel. A legnagyobb öröm pedig, amikor olyanok teszik fel a kérdést, akik amúgy "utálják a futást". De persze ezt csak Nektek árulom el :)

Hajrá Mindenkinek, aki fut vagy aki nem!

2014. május 15., csütörtök

Nem, bocsánat és persze

Egy kis kommunikáció még így estére :)
Kezdjük a nemmel. Megtanultuk, asszertív kommunikáció, hogyan mondunk úgy nemet, hogy az a másikból ne ellenérzést, hanem együttműködést váltson ki. Igen, megtanultam én is. Szépen gyakoroljuk is tréningeken. Elméletben szuperül tudom. De amire eljutok odáig, hogy használjam is... És úgy használjam, hogy ne magyarázzam túl, hogy miért nem, és ne hagyjak kiskaput, hogy ha mégsem tudja a másik elfogadni, akkor még lehet igen is... Hát ez már nem olyan könnyű. A másik fél sokkal könnyebben elfogadja a nemet, mint amilyen nehezen én kimondom. Van még itt fejlődni valóm :)
Amit még megfigyeltem magamon, hogy mennyivel jobban érzem magam, ha nem kérek mindenért bocsánatot. Ha nem úgy kezdem az e-mailjeimet, hogy "elnézést a késői válaszért"- mert ez olyan relatív. Van, akinek 1 óra késő, van aki két napig válaszol, úgyis mindenki a saját mércéjével mér. Nekem sokat segít, ha nem "elnézést"-tel kezdek mindent- persze amit tényleg megbánok, azért tudok bocsánatot kérni, de akkor az tényleg igazi.
És akkor a harmadik,egyben utolsó szösszenet, a persze. Engem kiver a víz a perszéktől. Ha valamiben bizonytalan vagyok és megkérdezem, és ez a válasz, akkor és abból kiérzem azt is, hogy "hát egyértelmű, Te nem tudtad?" "Milyen hülye kérdés, hiszen persze." Nekem sokkal többet segítene egy "igen" a persze helyett, de dolgozom azon, hogy a persze mögé se lássak dolgokat. Attól még kerülöm :)

Mi mindig búcsúzunk...

Van valami, amitől én nagyon sokáig búcsúztam. Egy közös múlt, egy ingatlan, egy otthon. Ha most felhívnak és érdeklődnek, akkor már örömmel tudom azt mondani, nem eladó. De ezt sok minden előzte meg...
Vannak dolgok az ember életében, amik nem sikerülnek. Én ezeket mégis ki nem hagytam volna :) Pedig olyan nehéz volt, annyi energiám ráment, és mégis kellett, szép is volt, és okozott bennem valamit, amit most nagyon megbecsülök.
Maradt még valami közös, egy lakás, ami korábban az otthonunk volt, amiben gondosan megterveztünk mindent, ami miatt sokat veszekedtünk, hogy mi hogy legyen, és ami utána üresen maradt, a tökéletes gardróbszekrényével és nappali bútoraival. Ahogyan megváltoznak az értékek, ami korábban olyan fontos volt, utána akár csak egy gyorsan eladandó dolog lehet.
Én sokszor elbúcsúztam ettől a lakástól. Nem igazán szerettem ott lakni, de mégis az első igazi otthonom volt, és valahogy mégis szerettem. Aztán egyedül éltem benne, ami visszatekintve nagyon jó időszak volt, csak akkor nem mindig tudtam így megélni. Emlékszem, amikor kimondtuk, hogy akkor próbáljuk meg eladni, épp ősz volt, és kimentem elrakni a balkonládákat, téliesíteni a kertet. És búcsúztam. Potyogtak a könnyeim, pedig én akartam megválni a lakásról. Aztán elköltöztem, akkor is elbúcsúztam. Aztán vissza-visszatértem, eleinte még gondoztam a kertet, aztán már azt sem. Jöttek érdeklődők, akkor is lementem, megmutattam, és újra elbúcsúztam.
Aztán most vevők jöttek, akik gyorsan akarták. Adott volt a feladat, mindenkinek jutott bőven. Újra egy csapatot kellett alkotnunk és oldanunk meg a kiosztott feladatokat. És jól ment. Volt pár gubanc, az emberek megőrülnek költözéskor, mindenki ideges, feszült, de aztán sikerült. És büszke lehettem a tulajdonostársamra, hogy olyan sok mindent intézett, és ő is büszke lehetett rám, hogy olyan gyorsan intéztem mindent. Már nem lehetett szidni egymást, elégedetlenkedni. Csak a végső búcsú maradt, aminek már korábban el kellett volna jönnie. De most jött el és szép volt. Nem könnyű szépen lezárni egy kapcsolatot. Sokszor mondtam, hogy biztosan könnyebb lett volna, ha haragszunk egymásra, ellenségeskedünk. De így lehet tükörbe nézni és tanulni és megbocsátani és tisztelni egymást.
És a fáradság után már örülni is tudok. Ma például vártam, hogy levonják a lakáshitelt a számlámról, aztán rájöttem, hogy több már nincsen :)
http://www.youtube.com/watch?v=9VnSYqiXPWI

2014. május 6., kedd

Álommegvalósítás mértéke elmélet

Mikor mondhatjuk, hogy megvalósítottunk egy álmot? Miért valósítsuk meg? Miért nem valósítjuk meg mégsem? Mikortól számít egy álom megvalósítottnak?
Érdekes kérdésekre kerestük a választ ma coachingon. Ilyenkor mindig elgondolkodom és tovább kattognak a kérdések a fejemben.
Szerintem csodálatos, ha egyáltalán vannak álmaink, céljaink. Nagyon sokat adnak, motiválhatnak, kitartóak leszünk tőlük, közben sokat fejlődünk, tanulunk. Annál szomorúbb talán nincsen, mint amikor nincsenek célok, álmok- bár biztosan lehet így is, nekem mindenképpen kellenek. Megvalósítható, elérhető- néha meg egyszerűen csak amin lehet álmodozni :)
Forrás: Google képek
És mikor érezhetjük, hogy akkor most megvalósult? Hát ez az. Sokan azért nem kezdünk bele a megvalósításba, mert nagyon magasra teszik a lécet, és "úgysem sikerülhet". Ilyenkor van egy konkrét kép a fejünkben, és ha nem minden pont olyan, mint amilyennek elképzeltük, akkor szó sincsen megvalósulásról. Pedig vannak árnyalatok, fokozatok. Ha eldöntöm, hogy focizni szeretnék, akkor már attól is boldogabb lehetek, hogy hetente eljárok egy fociedzésre és élvezem, fejlődök, vagy csak nevetek a bénázásaimon. Nem csak az számít, ha én leszek az új gólkirály, ugye?!
Igen, ez nagyon fontos. A kis lépések. Elkezdeni. Megpróbálni. Belefogni. Közben annyi minden történhet. Lehet, hogy nem sikerül, csalódunk, mégsem tetszik a megvalósult álom, de legalább mi mindent megtettünk, amit adott körülmények között tudtunk. Vagy az is lehet, hogy nem akarunk a legmagasabb hegytetőre felmászni, teljesen boldogok vagyunk attól, ha felmászunk egy dombra. Az álom át is alakulhat közben. Színeződhet. És nagy szerencsénkre nincsen döntőbizottság, aki megvétózza, hogy adott álom nem is valósult meg, hiszen hol van az aranylabda. Kizárólag mi magunk alkothatunk véleményt a  saját álmunk megvalósulásáról. Nincsenek képletek, csak szubjektív ítéletek, érzések.
Úgyhogy merjünk belefogni! Hajrá :)

2014. április 12., szombat

"(...) hallgatom Mozartot, s tűnődöm a tavaszon (...)"

Gimnáziumban sokszor szavaltam egy-egy iskolai rendezvényen. Emlékszem, Ofőmnek volt egyszer egy szerintem zseniális ötlete, egy évfolyamtársam zongorán Mozartot játszik, én pedig Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben című verséből az alábbi sorokat szavalom:

" (...) hallgatom 
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon 
vagy akárcsak a mult nyáron (pedig 
az is vén volt már, ötvenötödik!): 
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene, 
te, Mindenségé, édes üteme 
a fájdalomnak, Varázsfuvola, 
varázsjáték, te, tündér mámora 
hitnek, reménynek: árnycsík a falon 
a nagy fényben, s a szívben nyugalom 
s üvegparázsként égő sugarak 
az élő lomb tengerzöldje alatt, 
s bölcseség, a vidám öregeké, 
amilyen azé lehetett, azé 
a napórásé, ki – „Non numero 
horas nisi serenas!” – drága jó 
intelmét adja, még most is, tanácsul: 
„Csak derűs órát veszek tudomásul!” "


Próbákon a hideg rázott, amikor a kettő együtt felhangzott, és amennyiben mi, gyerekek meg tudtuk ítélni, nagyon nagy dobás lett volna. Sajnos végül a szervező tanárok úgy döntöttek, hogy nem engedhetjük meg ezt az előadásmódot magunknak, így a két mű külön-külön hangzott el. Pedig olyan szép volt együtt, és én olyan csalódott voltam akkor. Valahogy zongora nélkül számomra üresek, erőtlenek lettek a sorok. 

Forrás: Google képek
Ez a hangulat jutott eszembe. Holnap félmaraton és éppen sok sikert kívántam annak a futótársamnak, akinek átadtam a nevezésem. És tiszta szívemből kívántam, mert én nem tudnám megcsinálni. Két hete beteg vagyok, egy métert sem futottam és a mindennapi munka, a teregetés, bevásárlás, mosogatás is megerőltető tevékenység lett. Most a legfontosabb hogy meggyógyuljak, pihenjek. Mindent kipróbáltam. Gyorsan meggyógyulni, bízni a csodában, hogy igenis 3 nap alatt is rendbe lehet jönni, még jót is tesz a két hét pihenés verseny előtt, keresni a miértekre a választ, elemezni, de hiába. Sokszor elképzeltem, amikor megérkezek a célba és ott van a családom, a szeretteim akiknek (én meglepődtem) egyértelmű, hogy kijönnek szurkolni és várnak a célban. De beláttam, hogy ez csak önámítás. Ha nem kapok rendesen levegőt, futni sem tudok. 
Furcsa ez a tavasz. Gyönyörű, bentről csodálom a cseresznyefát és már az almafa is virágzik. Ha kimegyek, rosszabb a helyzet, mert túlreagálok a pollenekre és fulladok. Sosem volt még ilyen rossz az allergiám, és nem hittem volna, hogy ilyen is lehet. Így bent maradok és Mozartot hallgatom. És már azon sem gondolkodom, hogy miért. Csak vissza akarok térni :)

2014. február 24., hétfő

Csak pozitívan... ha megy ;)

Alapvetően pozitív embernek érzem és gondolom magam. A rossz dolgokat is át tudom keretezni, megtalálom benne azt, hogy mit kell tanulnom, miért kaptam, mit tehetnék másképpen. Átlendültem már sok nehézségen, sok dolgot megoldottam és kihoztam jó néhány helyzetből a legjobbat.
Ezek közös vonása, hogy volt ráhatásom adott szituáció valamely vagy akár a legtöbb elemére.

Az eddig jól bevált stratégia azonban most nem működik... Most van egy olyan helyzet, amire nem tudok hatni, illetve amit tudtam hatni, azt már megtettem. És innentől kezdve éppen a "nincs megoldás" fázisban tart. Azaz, türelem, várakozás, elfogadás- na ez az, ami nekem nagyon nehezen megy. Legalábbis olyankor, amikor nincsen a kontrollom alatt a történet. Amikor a pálya szélén állok, és szurkolok a többi csapattársnak, na ez nekem szenvedés.

És most szenvedek, néha egy-egy órára elég rendesen :) Aztán meg igyekszem jobban lenni, aminek valahol azért van egy kis izzadságszaga. Valahogy a jól levés eddig belülről jött, de most kívülről kell jönnie, mert belül a helyzet miatt és a "nincs megoldás" miatt frusztráció van, szomorkodás, rosszkedv és mindenféle negatív szó, amit még leírni sem szeretek. És van, amikor sikerül átállni. Nagyon sok türelem, meditálás, akarat kell hozzá, sok minden segít, és sikerül. És ilyenkor sorra jönnek a jó dolgok, ezek tovább erősítenek, segítenek, így a körforgás beindul. De vannak visszaesések. Amikor rájövök, hogy ezek a jó történések nincsenek hatással a "nincs megoldás" szitura, és az még ugyanúgy áll és okozza a fájdalmait, amikor foglalkozom vele. És nem menekülhetek, futhatok el tőle mindig. Néha ott van, és igenis foglalkoznom kell vele. Ilyenkor tőlem szokatlan dolgokat művelek: fél óráig fekszem a kanapén a semmibe bámulva és hagyom, hogy a cica doromboljon a fejembe, blogot írok, kimegyek szakadó esőben futni, vagy ehhez hasonlók :)

Azt hiszem, két nagyon fontos dolgot már most tanultam ebből. Az egyiket már régen tudom, és hirdetem is nagyban, de persze egészen más, amikor saját bőrömön tapasztalom: ha azt szeretnénk, hogy bármi megváltozzon, először el kell fogadnunk úgy, ahogyan most van. Ez persze nehéz, hiszen változtatni akarok rajta, szeretném, hogy jobb legyen, hiszen most nem jó, nem érzem jól magam, nincsen komfort. De persze attól még el kell fogadnom, hiszen egyrészt nem változik éppen, másrészt meg ahhoz hogy változhasson, szóval tudjátok, ez is egy nagy körforgás.
A másik dolog, ami nekem nagy tanulság: nem csak a helyzetet kell elfogadnom, szeretnem benne. Magamat is. Nem elítélni magam, hogy milyen ember vagyok, mert most éppen ezt negatívan fogom fel. Mert ember vagyok. Nem elítélni és haragudni, mert éppen látszólag minden ok nélkül sírok, mert emberből vagyok. És közben folyamatosan tudom, hogy ez megerősít, hogy egyszer vége lesz és ez majd csak emlék lesz, ami erőt ad, ha visszagondolok rá. És rengeteget tudok ebből is tanulni. És megengedem magamnak, hogy mindezt átéljem és érezzem, még ha nem csak pozitív érzéseket ad...
Úgyhogy néha nem csak pozitívan, de emberien :) 

2014. február 9., vasárnap

Body and mind- test és lélek egyensúlya?

Coach vagyok, és persze ember is. Mégis sokszor azt hiszem, hogy attól, mert emberekkel foglalkozom, velem nem történhet meg, hogy magammal nem foglalkozom eleget, nem figyelek az apró jelzésekre... Pedig de, előfordul. Sajnos, igen.
Úgy éreztem, nagyon jól haladok a félmaratoni felkészülésben. Minden előírt futást teljesítettem, futottam lassan, gyorsan, lépcsőztem és figyeltem a táplálkozásra is és a keresztedzésekre. És élveztem is, igen. Persze voltak nehezebb napok, amikor nagyon fáztam és 5 perc múlva már melegem volt, vagy amikor fájt a karom, amit igenis futás közben is használ az ember :) De mindig minden előírt edzést leedzettem. Aztán jött néhány olyan reggel, amikor nem lehetett futni. Csak az a baj, hogy ezt már csak akkor tudom meg, amikor az utcán vagyok, otthonról nem látszik, hogy csúszik a járda. Valahogy ez mindig csalódás volt, nem úgy indult a nap, ahogy rákészültem, de mindig meg tudtam úgy oldani, hogy akkor este férjen bele a futás.
Viszont múlt héten történt valami, és nem tudtam, nem akartam megoldani. Egész héten nagyon kész voltam, folyamatosan éhesnek éreztem magam, sokszor nagyon fáztam, volt olyan, hogy esti keresztedzésről hazaértem, és vacogva bebújtam egy takaró alá és csak feküdtem, ami nálam nagyon gyanús. De nem figyeltem, és így eljött az este, amikor különböző ürügyeket gyártva egyszerűen abbahagytam a futást, beültem az autóba és hazamentem. És megborultam. Csalódottnak éreztem magam, megijedtem, hogy akkor már nem is fog sikerülni a félmaraton. Szerencsére vannak tapasztalt futótársak, aki megnyugtattak, hogy ez benne van a pakliban. Hogy van, amikor egyszerűen abba kell hagyni. Úgyhogy hétvégére leálltam, pihenés van. És élvezem, bár ugyanakkor azt is várom már, hogy újra futócipő legyen a lábamon. Furcsa ez a kettős érzés, de ugyanakkor nagyon tanulságos!

2014. február 8., szombat

Sétálós coaching

Ti próbáltátok már az outdoor coachingot? Én Skóciában "tanultam" a technikáról, ahol ki is próbáltam és nagyon érdekes volt. Úgyhogy nemrég egy ügyfelemmel élesben is kipróbáltuk. Egy szép, még behavazott csütörtök délután választottuk az egymással szemben ülős coaching helyett egy kellemesen csípős hidegben való Városliget sétát. Már maga az ötlet is felvillanyozott, így napközben még jobban vártam, hogy végre eljöjjön a coaching idő.
Forrás: bodo-foto.blogspot.com
Más volt, mint bent. Eleve az, hogy azért érnek ingerek a séta során, más sétálók, kutyusok, futók. De ez valahogy nem vonta el figyelmünket, csak ettől is más lett. Máskor úgy érzem a coaching közben magam, mintha táncolnánk az ügyfelemmel, és néha ő, néha én vezetek. Most nem tánc volt, hanem tényleg egy séta, ahol minden 'merre forduljunk' helyzetnél átengedtem neki a döntést, és sokszor "csak" jelen voltam mellette. Néha úgy éreztem magam, mintha nagy görög filozófusok lennénk, és séta közben elmélkednénk az élet fontos kérdéséről.
A séta végén megbeszéltük, ki hogyan érezte magát. Ügyfelem nagyon szabadnak, amit észre is vettem coaching közben és vele együtt nagyon kellemesen éltem meg. Furcsa volt az is, hogy nem láttuk egymást, néha magunk elé beszéltünk csak, de sokszor össze-összenéztünk, mert kellett a szemkontaktus. Azt gondoltam, hogy ismerem a Városligetet, de néha annyira figyeltem a témánkra, hogy azt sem tudtam, éppen hol vagyunk. Összességében egy nagyon kellemes, új élmény volt. Nem lehet természetesen mindig a szabadban, de egyszer-egyszer amikor ki akarunk mozdulni a szó minden értelmében, szerintem nagyon hasznos a kinti coaching. Természetesen megfelelő technikai felkészülést igényel, dupla öltözet, meleg cipő, meleg pulcsi hóban kötelező :)

2014. január 2., csütörtök

A félmaratoni felkészülés és annak mellékhatásai

Eddig is futottam, mióta futni tudok. Csak valahogy amikor jött a hideg idő, abbahagytam. És vágyakozva néztem azokat, akik nem hagyták abba. Idén (illetve tavaly) kapóra jött a félmaraton, ami áprilisban lesz és amire készülve én is végigfuthatom a telet. Persze anélkül is lehetne, csak úgy... De nem biztos, hogy anélkül tényleg csinálnám. Úgyhogy futogattam bele az őszbe, majd a télbe, majd elkezdődött a hivatalos felkészülés. Ami kicsit más, mint a futogatás. Nem feltétlenül többet kell futni, csak máshogyan. Feladat van, meghatározott edzésenkénti távolság, néha változó intenzitás, egyelőre az utóbbinál szenvedek a legjobban. Meg a pihenőnapokon, de ne szaladjunk előre.
Forrás: Google képek
Szóval, amikor elkezdődött a hivatalos felkészülés, engem az kiszedett egy kisebb gödörből. A türelmetlenségem, az önsajnálat kicsit elszabadultak és nem voltak túl jó napjaim. És akkor jött a reggel 6 óra és a kötelezően teljesítendő néhány km. Hideg volt, sötét volt, és inkább maradtam volna a puha meleg ágyban, de feladat volt, és mentem. És a futásnál nekem mindig elpárolog a rosszkedvem, ha dühös vagyok, akkor az, ha bármin pörögtem előtte, akkor az lépésről lépésre kevésbé fontossá válik. Most is így volt ez... És voltak reggelek, amikor még hidegebb volt. Az Ünnepek alatt volt olyan köd, hogy az utca végéig nem láttam el, és idegen terepen voltam, mert utaztunk. De mégis megyek, futok. És tisztulok. Gondolatilag, fizikailag. Könnyebb vagyok, amikor visszaérkezem. Már nem olyan hideg a hideg és nem olyan sötét a sötét akkor, bár ez lehet, hogy azért is van, mert addigra felkel a nap;).
És erősödöm. Minden tekintetben. Olyan érdekes, hogy egész nyáron 10km volt a célom. Minden hétvégén volt egy hosszú futásom, amikor 10km-et céloztam meg. De valahogy 8-9 után nem ment, feladtam. És most? Többször lefutottam már 10km-ert, és valahogy úgy éreztem, lenne még bennem. Könnyebb lefutni, mint a váltakozó intenzitású edzéseket végignyomni. Valahogy nekem az a legnehezebb, de hát ez is ki van találva, tudom, hogy ez erősít a legjobban. És még sosem volt az, hogy feladom, abbahagyom, nem megy, visszafordulok.
És igen, a pihenőnapok a legnehezebbek. Mert rákaptam a futásra :) Így amikor tudom, hogy végre megint mennem kell másnap, akkor már készülgetek gondolatban is, álmomban is futok olyankor. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen rá lehet kattanni, de igen :) És mellékhatásokkal együtt imádom!