Újjászületés? Megszületés? Felismerés? Változás?

Érdekes összefüggések, változások mentek végre bennem, rajtam mostanában. A sérülésemet követően volt egy nehéz időszakom. Állandó fájdalom, feszültség, amikor minden negatívabbnak tűnik. Amikor magamat nem tudom elviselni, mert fáj, és mindenre kivetíteném ezt a negatív hozzáállást... Szerencsére nem hagytam, nem hagyták a szeretteim, barátaim, segítőim, hogy a negatív hozzáállás elhatalmasodjon. Mindig győzött a pozitív oldal, az értékeim, amiket fontosnak tartok és amikben hiszek. Mindig volt valami, ami tartja bennem a lelket. Amikor a legrosszabb napom volt, és a legjobban fájt, akkor például az adott erőt, hogy "ha nagyon fáj, akkor gyógyul" :) Igen, még ez is tud segíteni. A legnagyobb dolog, amit ebből tanultam, hogy mekkora kincs az az állapot, amikor nem fáj! És hogy ezt a fájdalommentes napokon többször fel akarom majd idézni.
Azt hiszem, megértettem az okokat és megtanultam a megtanulnivalót. És ha most mélyet lélegzem, akkor már csak picit fáj... És ez nagyon nagy dolog! :)
Aztán ma elmentem coachingra, de ezúttal ügyfélként. Voltam már korábban is, és megint adódott egy lehetőség, amit nem tudtam kihagyni, és hozzá egy olyan coach kezei közé kerülhettem, aki számomra 'A coach'-ok egyike. Mintha megérkeztem volna, a coaching végére összeállt minden. Megkaptam a válaszokat az útelágazás közepén állva, hogy merre menjek tovább és milyen lépesekkel haladjak. És ami a legérdekesebb ebben, hogy mindezt úgy, hogy nem azért változtatok, mert az eddigi gyakorlat nem volt jó... Jó volt, csak most máshogy kell...
Aztán hazajöttem, és valamiért (nem szoktam ilyet), végignéztem a facebook történetemet. Érdekes volt, minden egyes bejegyzésem egy-egy állomáshoz köthető, a fényképeken teljesen máshogy nézek ki, más a mosolyom, a hajam, a hajszínem, és azt is el tudom fogadni, tudom szeretni, mégsem érzem azt, hogy "vissza kéne mennem". Mert emellett teljesen megvan a mostani mosoly, hajszín, hangulat helye is, és ideje. Igen, ez az: Itt az idő :)  

Légzőtorna... és türelem

Légzőtorna? Azt hogyan kell? Kilégzés-belégzés, jó mélyen... De fáj! Pont azért kell a légzőtorna.
Légzőtorna, ez volt a javaslat az orvosi papíromon. Meg az, hogy nincsen törés. Ami az orvos hozzáfűzése szerint lehet, hogy csak még nem látszik, de majd a jövő heti röntgen után többet tudunk. Bár ha el van / volt törve, az is mindegy. Akkor is légzőtorna és fájdalomcsillapítás lenne a javaslat.
Különös "lény" a borda. Védi a belső szerveinket, alkalmazkodik, idomul és leng, és ha megsérül, akkor csak lélegezzünk nagyokat és várjunk. És legyünk türelmesek. Hát nekem ma ez fogyott el. Egészen pontosan akkor, amikor itthon jöttem rá, hogy nem vettem salátát. De ha ezen nem, akkor valami máson szakadt volna el a cérna.
Hogy sikerült? Rossz mozdulat, ez áll a papíron. Nem, nem sport közben, mert akkor ugye tudatosan figyelek minden mozdulatomra. Hanem itthon, kapkodás közben. A legtöbb baleset ilyen hülyeségeken múlik, ezzel vigasztalt a doki. Meg hogy mindent csinálhatok, max fáj. És ami a legjobb, hogy fussak, mindenképpen, mert akkor veszek jó nagy levegőket. Ez mondjuk jó, lehetne sokkal rosszabb. Ezt is tudom. De fáj a fekvés, a nap végére a hátam, a jobbra kanyarodás, az 1-es, 3-as és 5-ös fokozatba váltás. Meg még egy csomó minden. És mondom én magamnak többször, hogy ez puszta önsajnálat! És hogy türelmet kell tanulnom. Elgondolkodnom, miért kaptam, mit üzen ezzel a testem és megköszönni neki az üzenetet... Ezeket mind tudom. A fájdalmat pedig érzem.
De persze a következő pillanatban sokkal jobb. Van, amikor el is felejtem pár percre. És amikor tényleg örülök, hogy holnap futhatok reggel újra. És amikor tényleg tanulásnak élem meg a mostani leckémet is :)

Egy kiállítás képei 2013

Már-már rendhagyó bejegyzésem következik. Ugyanis ismét ősz, azaz ismét World Press Photo kiállítás. Igen, most is elmentem. Azaz mentünk, ami rájöttem, hogy valahol felelősséget ad a nyakamba, azaz adok a saját nyakamba, mert így amikor nagyon szörnyű képek előtt álltunk, szinte magyarázkodni lett volna kedvem... A tavalyiból sikerült valami pozitívumot kiemelnem és magammal vinnem. Hát, az ideiből... végülis igen, ebből is. De inkább azért, mert nagyon tudatosan kerestem. Most tényleg úgy éreztem, hogy jövőre nem jövök. Igen, tudom, hogy mekkora kockázat a fotósoknak, illetve nem, nem tudom, elképzelni sem tudom. De valahogy minden évben lesavazott esetekkel nyerni és beteg családtag ápolásával, és bikaviadallal, hát nem tudom. És ez nem azt jelenti, hogy nem érezném ezeknek a nehézségeit és szönyűségeit. Igen, érzem, borzasztó, hihetetlen nehéz és az érintetteknek egy életen át feldolgozhatatlan. Csak valahogy már sok belőle, de ez sajnos nem a kiállításról szól, hanem inkább az zavar, hogy még mindig előfordul és még mindig lehet fotózni. De térjünk vissza a pozitívumra, amit most is magammal hoztam. Ilyen értelemben a szomáliai női kosárlabda csapatról készült képsorozat volt számomra a legmeghatározóbb. Akiknek titkolniuk kell, hogy edzésre mennek, és egyáltalán nőként sportolnak, mert az tilos lenne. És a kézfejüket kockáztatják ezzel. A képeket nézve értettem meg igazán, hogy milyen csodás, hogy bármikor, bárhol kimehetek itthon az utcára, Szigetre, patakpartra futni, járhatok edzeni, bringázhatok, wakeboardozhatok. Még nőként is... És ami még pozitívum, az a Múzeum maga. Annyira szép, és sütött a nap, és olyan szépen játszott a fény a sok elemmel a falon, ablakon. Felüdülés volt a képek után még kicsit sétálni és ezeket csodálni :)

Félmaraton és motiváció

Sosem neveztem még be futóversenyre. Pedig évek óta futok... Általában edzéseim kiegészítéseként, annyit, amennyi jólesik. És mindig irigykedem azokra akik nem hagyják abba a rossz idő beköszöntével, mint én... Idén megfogadtam, hogy nem így lesz. A telet is végigfutom futópadon is és kint is. Ehhez leginkább az adna kitartást és motivációt, ha lenne valami, amire konkrétan felkészülök. Szerencsére egyre többen járnak versenyekre a környezetemben. Imádom, amikor lelkesen, csillogó szemmel mesélnek élményeikről. És egyre többen mondták, hogy én is simán meg tudom csinálni.

Forrás: Google képek

Így kúszott bele a félmaraton gondolata. Most a felét futom le, én úgy gondoltam, ekkora távot választok majd versenyen is. Igen ám, de akkor hol marad a motiváció? Az egyre többet, egyre gyorsabban hajtóerő, ami nekem kell a sportban? Mert a félmaraton az kihívás lenne, igen.
Érdekes volt, akkor ültem le a gép elé, és ragadtam egeret a nevezéshez, amikor azt hallgattam végig, hogy ez így nekem nem fog menni, mert erre komolyan fel kell készülni, és már most többet futni és ez nem ilyen egyszerű. Igen, ez is tud működni. Mert én tudom, hogy fel tudok készülni és meg tudom csinálni. Aki pedig nem hiszi el, annak itt az alkalom hogy bebizonyítsam. És ez is nagy lendületet ad a felkészülésben.
2014. április 13. Jövök, futva :)

Segítségkérés

Az adásról sokat írtam már, hiszen coach vagyok...
De a kérésről... Hát az más...
Ki szeret kérni? Nekem sokáig komoly problémáim voltak már önmagában azzal, hogy bármit kérjek. A kérés olyan gyengének tűnt, hiszen az azt jelenti, valamit nem tudok én jól megoldani... Másrészt olvashatnának a gondolataimban, hiszen ismernek a szeretteim. Hiszen mindenki tudhatná, kinek mire van szüksége, mi esne jól. Akkor csak olyan segítséget tudtam elfogadni, ami szinte magától jött...
Néhány napja történt velem valami, amire egy "Segítség" kérést küldtem. Semmi konkrét kérés, hogy érzek, mi esne jól, miért érzek így. És képzeljétek, mi történt. Nem az a segítség jött és nem pont úgy, ahogy akartam. Ez persze nagyon rosszul esett. Azóta megoldódott, de valahogy a segítség téma azóta is többször előjött. És olyan jól tudom másoknak mondani, hogy konkrétan kell kérni... Amikor én "Segítség" sms-eket küldök, ahelyett, hogy leírnám, mit érzek és hogy vagyok és hogy mivel tudnának segíteni rajtam. Igen, mindenből lehet tanulni :)
Úgyhogy, Kedves Olvasó! A segítségedet szeretném kérni. Azzal tudsz segíteni, hogy olvasol, és ha kell segítséget kérsz a Szeretteidtől, szakemberektől, idegenektől... Én azzal segítek, hogy konkrét kéréseket fogalmazok meg, a "Nehéz a bőrönd, de én elbírom helyett" mondjuk egy "Nagyon köszönöm, hogy segít levinni a lépcsőn a bőröndömet, nagyon kedves" mondattal :)

Nyár van... de lassan vége :)

Ma többször szóba került a blogom, nem én hoztam szóba :) Az egyik megjegyzés szerint a blogomban is nyár van :) Igen, tényleg. Sokat vállaltam előtte, és olyan jó volt néhány hétig lazulni, pihenni, reggel még nem tudni, hogy este mi a program :) Azt hiszem, erre való a nyár, és ennek is megvan a helye, szépsége és  fontossága. De mindig véget ér...

Forrás: Google képek

Korábban lesz sötét, ezért bosszankodhatok, ha nem megyek le időben futni, éjjel hűvösebb van és újra kell a takaró. Lassan a suli is elkezdődik, nagyobb lesz a forgalom, és én lassan rájövök, hogy nincs egy normális őszi ruhám :)
Én is lassan elkezdek visszarendeződni. De most valahogy másképpen, nem sajnálva a nyarat. Valahogy most olyan szép, hogy sercegnek az őszi falevelek futás közben a cipőtalpam alatt! Örömmel kezdem el szőni a terveimet, hogyan térek vissza a pörgésbe, a munkáimba. Az egyik legszebb dolog, hogy valahol ugyanúgy lesz, de valahol meg mégis másképpen. Visszatérünk ilyenkor valamibe, ami egy picit mégis másabb mint egy évvel ezelőtt. Megvan ennek is a maga szépsége :)

Álmok álmodói

Dolgoznom kéne...
De motoszkál bennem egy bejegyzés. A legbölcsebb, ha gyorsan megírom, és utána dolgozom :)
Tegnap este szokásos futásom. De most valahogy nem volt kedvem arra futni, amerre szoktam, furcsa alakok voltak az utcán, így eldöntöttem, hogy új utat keresek. Az újdonság varázsa elvezetett egy régi futóhelyemre, ahová kb 10 éve jártam... És az egész környék megváltozott, de mégis az én régi futóhelyem volt, ahová anno a Tesókám is sokszor csatlakozott hozzám futni. Érdekes, amikor ilyen régi-mégis új helyzetben vagyok. Örültem annak, hogy ennyi idő után is fontos a rendszeres testmozgás számomra, örültem a kutyusoknak, a többi futónak. Még a bogárrajoknak is, amik segítettek abban, hogy orron át vegyem a levegőt...

Ez a környék, hát nem szép?! :)

Az odafelé vezető úton megláttam valamit... Egy házat. Annyira hangulatos volt, olyan szép virágos erkélyekkel, le is akartam fotózni, de aztán végül nem akartam megállni. De rögtön elkezdtem álmodozni, hogy bár nem akarok ingatlant venni (a Velencei-tavi nyaralón kívül), de itt szívesen. Rálátás a futóhelyemre, a sportpályára, patak, csend, ahhoz képest, hogy Budapest, gyönyörű! De igyekeztem a futásra koncentrálni. Ma viszont annyiszor eszembe jutott a ház, a színei, az erkélyek, a levegő, a hangulat... Mintha valamit akarna tőlem... Vagy én tőle :) Igen, van ilyenem néha, és persze jó dolog elképzelni, hogy az álom tényleg valóra válhat... Mindenesetre holnap reggel megint arra futok, már alig látom, hogy újra lássam a házat :) Ha más nem, arra tökéletes, hogy reggel könnyebben kipattanjak az ágyból bele a futócuccomba.
Lehet, hogy azért vannak ezek a dolgok, hogy álmodjunk, merjünk bízni és tenni? Lehet :)

Na jó, ha most sem sikerül, feladom...

Ez az én mondatom...
Egy mondatom máról...
De amint kimondtam...

Kezdem az elején. Ma "hajnali" kilenckor megérkezem az Omszki-tóhoz wakeboardozni. A szél tombolt, a hullámok szép nagyok, kicsit bizonytalanul kérdeztem, hogy van-e egyáltalán ma csúszás, de a Lányok biztattak, hogy persze, ha akarok, menjek. 10 perces öltözködés után az edzők is megjönnek, akik annyira nem biztatnak, ők biztosan nem csúsznának, de ha gondolom, próbáljam meg. Az egész nem csak a csúszásról szólt számomra, most nagyon kellett, hogy teljesen kikapcsolódjak, és az is nagyon kecsegtető volt, hogy miattam indítják be a pályát és enyém az egész tó.

Aztán megértettem, miért nem bátorítottak. Az egész tó háborog, még amikor jól megy a csúszás és nincs olyan nagy esésveszély, akkor is nagyon dobál, a víz folyamatosan üt. De azért én élvezem. Azzal biztattam a közben megérkezett többieket, hogy most sokat lehet tanulni, meg valahol magamat is :)
Aztán persze jól elfáradtunk. Akik eddig simán elindultunk, jókat estünk. A sokadik félresikerült indulás után hangzott el a számból a fenti mondat: "Ha most nem sikerül, feladom". Ezzel biztattam a pályakezelőt, hogy nem kell sokáig néznie a bénázásomat. De amint kimondtam, nagyon elkeseredtem, mert ez most nem csak a csúszásról szólt. Tényleg képes lennék feladni? Csak mert nagyok a hullámok? Csak mert fúj a szél? Csak mert fáradt vagyok??? És akkor mi lesz?
Ilyen kérdések után visszakullogtam az induló stégre. A kezelő kérdő nézésére jött az "ami nem öl meg az erősít" közhely, de ezzel sokkal elégedettebb voltam. És igen, sikerült elindulni, és akkor én már megyek is egy kört. És megcsináltam, és mosolyogva jöttem ki az óra végén a vízből.
Ezért is szól többről minden sport.
Te fel szoktad adni?

Kinek könnyű?

Biztosan Ti is kaptok hasonló mondatokat: "Persze, neked könnyű, neked ott a sport, több lábon állsz, pozitív a felfogásod, és hasonlók..." Általában elengedem ezeket a  fülem mellett és nem válaszolok vissza. Nem kérdezek vissza, hogy nekem miért könnyebb emiatt, vagy hogy "Neked miért nem lehet könnyű".
Egyik coachingom során is hasonló problémával küzdöttünk. Sajnos mondhatom, hogy szinte szokásos probléma, a hétköznapok monoton hajtása, a munka, sok munka és a belefásulás. A legtöbb munkahelyen pedig sajnos elismerés sincsen, ha nagyon odateszed magad, mert ez a természetes, csak sajnos így nincsen sikerélmény, mókuskerék van, "reggeltől estig hajtás".
Ilyenkor tényleg könnyű a körülményekre fogni, hogy nekünk rossz. Igen, könnyű. Nem nekem könnyű, mert ott a sport, mert igenis ott is vannak nehéz pillanatok, ma például menni is nehezen tudok a tegnapi wakeboard izomlázam miatt.
Nem mindig könnyű megkeresni a pozitívumokat abban, ahol tényleg nehezen lehet találni. De ha elkezdi az ember és tényleg elege lesz abból, hogy képes 60 percen keresztül panaszkodni, akkor lehet változtatni. És egy idő után természetes ez a felfogás. Ma például annyira megörültem, hogy amit eltörtünk tegnap lámpát, mennyivel fényesebben világít így, lámpabúra nélkül. Eszembe se jutott bosszankodni, hogy eltört. És én sem voltam mindig ilyen. Korábban képes lettem volna többször is felidegesíteni magam olyan dolgokon, amiken vagy nem tudok változtatni vagy már megtörténtek, és akkor azért nem tudok változtatni.  És érzem, hogy az élet így is sokszor próbára tesz, és olyankor tényleg könnyebb lenne "feladni", panaszkodni, hazamenni és leülni a tévé elé, és sorolni, hogy miért nem lehet. Csakhogy ha már elkezdtem egy utat, akkor nem kell a könnyebb út.
Neked?

Megfelelek?

Te megfelelsz? Mert én igyekszem. Igyekszem megfelelni. Ahogy biztosan sokan közülünk. Így neveltek. Legyél jó gyerek, szorgalmas, rendes. Majd ugyanilyen felnőtt. Legalábbis törekedj rá.
Ezzel semmi baj nincsen. Csak néha tud baj lenni. Itt is biztosan mindenkinek megvan a maga kis finom egyensúlyi intervalluma, amikor meg is felelünk  és jól is vagyunk.
Hát én ezt az intervallumot néha jól elhagyom valahol. Nem figyelek oda, és kész a baj. A tünetek sokfélék lehetnek, túlhajszoltság, kényelmetlen érzés, szorongás, stressz. De ma elcsíptem a pillanatot és végiggondoltam.
Honnan ered? Gyerekkor, igen. Pedig nem állítom, hogy szüleim csak akkor szeretnek, ha megfelelek az elvárásaiknak. Sőt, egyre inkább úgy érzem, hogy azt szeretik, hogy boldog vagyok és annak örülnek, amikor jól vagyok. Akkor honnan ez a megfelelési vágy, néha igenis kényszer? Az én magyarázatom az lett, hogy bennem alakult ki. Amíg nincsen meg a stabil, önmagát elfogadó, önbizalommal rendelkező személyiség, addig ugye a környezet visszajelzéseire szomjazunk és ebből alakítjuk ki saját megítélésünket. Az ideális az lenne, ha egy idő után ez a személyiség olyan stabil lenne, hogy nem fog rajtunk egy-egy pofon, elégedetlen visszajelzés. De persze itt sem szabad túlzásba esnünk, mert akkor az van, hogy meg sem halljuk környezetünk visszajelzéseit, kéréseit. De maradjunk a levezetésnél.
Igen, tisztában vagyok vele, hogy van még javítanivalóm a saját elfogadásom útján. Csak egy egyszerű példa, törekszem arra, hogy rendben legyek. Igen, ez azt is jelentheti, hogy elronthatja a napomat, ha például nem szép a hajam. Lehet, hogy másoknak akár vicces, de én így érzem jól magam, megtanultam, hogy ez fontos. De lehet, hogy túlzás? Ha igazán szeretném magam, akkor ápolatlanul is jól érezném magam?!
Ugye, nem egyszerű :)
Akkor menjünk tovább. Kinek akarok megfelelni?
Igazából magamnak és azoknak, akik fontosak nekem. Ja, igen, meg picit azoknak is, akik annyira nem is fontosak. Itt jön el az a pont, hogy miért is? Nekem sokat segített, amikor megfordítottam a dolgot és megnéztem, hogy amin most éppen problémázok, és akiknek meg akarok felelni akkor is, amikor akár lehetetlen dolgokkal állok szemben, ők megfelelnek nekem? Azt adják, amit érdemlek? Felismerték az értékeimet? Ha nem a válasz, akkor szépen kibukik a fordított arányosság, ugyanis nekem az jött ki, hogy minél kevésbé felelnek meg az én elvárásaimnak a tőlem valamit elvárók, én annál inkább igyekszem megfelelni. Talán mert azt hiszem, hogy ha megfelelek, akkor ők is közelítenek az én elvárásaimhoz? Igen, és ennek a felülvizsgálata javasolt erősen.
Hangsúlyozom, hogy ezt egy konkrét szituáció hozta ki belőlem. És szerencsére, ha végignézem életem területeit, akkor túlsúlyban van a feltétlen elfogadás, az elismerés- és itt nincs is görcsös megfelelni vágyás. Érdekes, ugye?  

Akarom és szeretném

Ti hallottatok már felnőttet rászólni gyerekre, hogy "nem akarom, szeretném, mond szépen!"? Hallottatok már felnőtteket, akik még emiatt kijavítják magukat, és egy elejtett "akarom" "szeretném"-mé szerényül?
Szüleim engem nem emlékszem, hogy kijavítottak volna, de az unokájukkal kapcsolatban már megjegyezték, hogy "akar" és nem "szeretne".

Mi is a gond az "akarással"? Miért jobb, szebb a "szeretném" vagy mi miért minősítjük azzá?!

Szerintem mindkettőnek megvan a helye. Megvan a maga energiája és intenzitása- nem kell magyarázni senkinek. Akaraterő van, szereteterő ilyen értelemben nincsen. Hallottunk már olyan olimpikont, aki bajnok szeretett volna lenni, és sikerült neki? Nem, ők akarták, minden nap és minden edzéssel és erőfeszítéssel.

Néha észreveszem magamat, amikor a szülői minta ellen vagyok és ha meghallom, hogy valaki kijavítja az akarását, akkor finoman eljátszunk azzal, hogy most akarja vagy szeretné.     

A coachingban nem adunk tanácsot, de most jöjjön egy: akarjunk bátran!

Határok a segítségben

Amikor elkezdtem coachként dolgozni, egy ügyfelem azt kérdezte, hogy bírom. Nem értettem először a kérdést, így elmondta, hogy arra gondol, hogy bírom, hogy emberek problémáival foglalkozom, biztosan nagyon megvisel, hogy ezekkel foglalkozom és biztosan nagyon átragad rám is. Meghatott, hogy ennyire emberi kérdést kaptam, hiszen a "másik oldalon" állok- de igen, én is ember vagyok. Nem emlékszem pontosan, mit válaszoltam, de a kérdés azóta is foglalkoztat (igazi coach kérdés volt- csak ezúttal az Ügyféltől).
Mostanra tudok rá válaszolni :)
Egyrészt a coaching azért zseniális, mert a probléma megoldásával foglalkozunk, és a coach kívülállóként van jelen, így segít. És minden coachingnak van pozitív hozadéka, nekem ez ad erőt, hogy az Ügyfél mindig jobban lesz, amikor távozik coachról- addig el sem engedném ;)
Másrészt kialakítottam magamnak bizonyos technikákat a ráhangolódásra és a levezetésre. Amikor coach vagyok, akkor én nem Czinke Anita vagyok. Persze, ezt nem lehet ennyire kívülre helyezni, de csak arra figyelek, hogy coachként hogyan tudok segíteni. Néha én is meglepődök magamon, hogy amikor olyan témákkal foglalkozunk, amivel akár én is küzdök éppen, akkor sem személyeskedem, nem veszem magamra, hanem csak az ügyfél megoldására koncentrálok.
Nagyon fontos, hogy pihenjek coaching után, csináljak valami teljesen mást, nekem a sport ehhez is sok erőt ad és lehetőséget arra, hogy áthangolódjak. Vannak bizonyos "szertartásaim" coaching után, amikor elengedem az ügyfelet, és magával viszi a megoldanivalókat. Persze, én is sokat tanulok belőle, és marad velem mindig egy rész az adott ügyfélből, a gondolatiból, a visszajelzéseiből.
Nemrég tapasztaltam magamon, hogy amiatt, mert változott most az életem nem tudtam annyira alkalmazni a szokásos levezető technikáimat. És akkor sok lett- ekkor jutott eszembe a fenti kérdés, hogy én hogy bírom. Nagyon fontos, hogy aki emberekkel foglalkozik, ezeket a technikákat is megtanulja. Én sokat tanultam olyan kollégáimtól, akik szintén segítő szakmában dolgoznak. A képzéseken mindenképpen intenzíven kellene foglalkozni ezekkel a kérdésekkel is, hogy a segítő szakmában dolgozók továbbra is teljes erőbedobással helytállhassanak.

Ma este színház?

Már nyáron felfedeztem a lehetőséget, hogy van egy honlap, amelyen aznapi előadásokra lehet jóval olcsóbban színházjegyeket venni.

Forrás: Google képek

Néhány hete pénteken mindenkinek más dolga volt, én viszont vágytam valami másra a szokásos pénteki edzésen kívül. Így felnéztem a www.maesteszinhaz.hu weboldalra, és kerestem egy későbbi előadást (hogy beleférjen a spinning is). Így találtam rá a Thália Színház a Pillangók szabadok c. előadásra és vettem is egy jegyet. Kicsit tartottam attól, hogy egyedül menjek színházba, de annyira tetszett a gondolat, hogy akkor végre kipróbálom ezt is, hogy nem sokat gondolkodtam. A helyemen azonnal összebarátkoztam a mellettem ülő kedves hármassal, akikkel szünetben is jól át tudtuk beszélni a darabot, búcsúzáskor pedig régi ismerősökként köszöntünk el, szóval ennyit arról, hogy gond lenne egyedül a színházban lenni.
A darab maga is tetszett, elbűvölt a téma, az Új stúdió varázsa, hiszen annyira pici a hely, hogy az előadás nagyon közeli, éreztem az illatokat- ahogy a mellettem ülőkkel megbeszéltük, ez a színház 4d-ben :)
Ami a legjobban meghatott, hogy az egyik szereplő a végén annyira meghatódott, hogy a tapsnál könnyes szemmel hajolt meg- pedig nem ez volt az első előadása.
Úgyhogy bátran megyek ezután egyedül színházba, ha a többieknek más dolguk van vagy nem érdekli őket a darab. A honlapot is, az egyedül színházat és a darabot is bátran ajánlom :)
Jó szórakozást!

Változások

Valahol minden folyamatosan változik... Igen, de van néhány biztos pont az életünkben, ami stabilitást ad és ezáltal biztonságot. Ezekhez általában ragaszkodunk. Mert gyerekkorunk óta szükségünk van biztos pontokra. Sokszor azonban olyan biztos pontokhoz is ragaszkodunk, amik nem működnek már jól. De valahogy mégis képesek vagyunk ragaszkodni, valahol várjuk, hogy majd jobb lesz, néha el is hisszük, hogy ez igazából nem is olyan rossz, jó lesz ez nekünk.
Nagy pofon vagy nagy bátorság kell ahhoz, hogy változtassunk. Hogy ki merjük mondani, hogy ez így nem jó, mégsem az igazi, és megtegyük az első lépést. Néha az élet lép helyettünk, azaz hoz olyan változásokat, amik a biztos pontjainkat egyszerűen kihúzzák a lábunk alól. Ilyenkor sokféle reakció létezik, a totális pánik, kétségbeesés után általában jön egy megnyugvás, amikor megtapasztaljuk a változás pozitív hozadékát is, és ebből erőt merítünk.
A változások lehetnek pozitívak is, szerencsére. De ezekhez is "hozzá kell szoknunk", hiszen az igazán nagy változások gyökeresen meg tudják változtatni az életünket, felborítják az addigi megszokott rendet. Ismerjük fel, hogy ezek azért nem egyszerű dolgok, foglalkozzunk vele, kommunikáljuk környezetünk felé, hiszen örülünk ezeknek a változásoknak, de ezek új dolgok, amiket még kóstolgatnunk kell.
Ti hogyan viseltétek a nagy változásokat az életetekben? Képesek vagytok változni és változtatni? 

Szóval ennyit a... műbalhéról

Mostanában nyugodt vagyok. Nem idegeskedem, nem aggódom, nem balhézok. Nem volt ez mindig így, sőt, igazi kis méregzsák voltam, sokszor bármin képes voltam idegeskedni és természetesen mindig voltak újabb idegesítő történések. Azt hiszem, ott volt a fordulópont, amikor azt mondtam, hogy ez így nem jó és változtatok. A folyamat persze nem volt egyszerű, voltak visszaesések, de a felelősségemmel tisztába jöttem, segítettek különböző feszültségoldó technikák és a legtöbbet az segített, hogy én vagyok felelős a saját hangulatomért. Persze, mindig történnek velünk idegesítő dolgok, de a mi választásunk, hogy idegeskedünk-e rajta vagy mást választunk.
Ez a hozzáállás nagyon sokat segít nekem, nekem most ez a legjobb megoldás. Érdekes, amikor szembesülök egy-egy húzós helyzettel, és a "Te most miért vagy ilyen nyugodt" kérdésekkel. Azért, mert nem vagyok hajlandó idegeskedni olyan dolgokon, amiken nem tudok változtatni. Ilyenkor a feladatra koncentrálás, az azzal a résszel való foglalkozás, ami tényleg rajtam múlik általában megold mindent.
Ma reggel spinningen néztem a többieket. Azon csodálkoztam, hogy sokan mennyire kifejezik, hogy akkor most nagyon fárasztó tekerni, vagy hogy most akkor mennyire élvezik. Ezzel minden rendben is van, mások vagyunk. De ahogy néztem magam a tükörben, kis mosoly a szám sarkában, élvezem, ahogy folyik végig az arcomon a víz, és mindjárt lefordulok a spinnerről- feljött egy kérdés. Ez tényleg én vagyok? Nem kéne nekem is a kormányt csapkodnom ütemre? Aztán mai ügyfelem idegesen érkezett. Így ezzel a kérdéssel foglalkoztunk. Így a mai coaching fő témája is ez volt. Jobb lett, tudtunk közösen nevetni- azaz változtattunk. De azért a reggeli kis szkeptikus hang csak ott bujkált. Biztosan átragadt valami rám is. Nekem is picit feszültnek kellene lennem, lehet, hogy csak elnyomom magamban?! Ezen gondolkodtam, amikor rájöttem, hogy nem is ott parkolok, mint amerre megyek. Jót nevettem magamon. A kocsiban ez a szám szólt a rádióban, 30Y Bogozd ki.
http://www.youtube.com/watch?v=duTuFzn9AkA
Gondoltam, ez jó kis feszültségoldás lesz, csak éppen a feszültség nem volt igazán ott velem. "Majd biztosan nem engednek be sávváltáskor, és akkor "feszültködhetek", de, beengedtek. Az utolsó métereken van egy kereszteződés, ahol én kanyarodtam, és a gyalogosoknak is zöld. Jött sietve egy néni, automatikusan megálltam, jeleztem, hogy menjen. A kis hang már kezdett is balhézni, hogy "persze, akkor meg kell várnunk, hogy átcammogjon, majd a többiek meg jól ledudálnak", de nem: a néni megállt és integetett, hogy menjek, olyan határozottan, hogy nem volt kecmec. Itt volt az a pont, hogy elnevettem magam. Ennyit az én műbalhémról :)

A Cat Caffeban jártunk

Amikor meghallottuk, hogy megnyílt, Esztivel, szintén macskás kolléganőmmel azonnal megbeszéltük, hogy a vasárnap délutánunkat ott töltjük. Ez másnak is eszébe jutott, így 10 percig várakoznunk kellett, de ez a márciusi napsütésben nem volt gond. Bár kettesben érkeztünk, négyesben ültünk le egy asztalhoz, mert nem volt máshogy hely. A helyen 12 volt menhelyi cica lakik és éli mindennapjait. Eleinte kicsit kibújt belőlem az állatvédő, én máshogy élek itthon a cicámmal, akkor ül az ölembe amikor ő akar, egyébként nem zavarom a pihenését. Ezek után kicsit rosszul fogadtam, hogy sokan megfognak egy macskát, aki éppen iszkol el, és odaülnek vele egy asztalhoz. De aztán belegondoltam, hogy ezek a cicák egy hete még a menhelyen éltek, és ahhoz képest biztosan szebb ez az élet, hogy egy kávézóban szeretgetik őket.

Mivel menhelyi cicák, állandóan éhesek, így simán belekóstolnak az ételbe, kávéba, erre figyelni kell. Amikor az asztalunkra felugorva falni kezdte egy cica Eszti megmaradt muffinját, el sem mertük előle venni. De aztán boldogan elaludt a cukros bekómázott állapotában :)
A kávézó átlagos lenne, de hát ott vannak a cicák, akik nagyon édesek és barátságosak. Nagyon ismerkedős hely, ha leülsz egy cicához, természetes, hogy alaki odajön és beszélgettek arról, hogy milyen szépen dorombol vagy milyen cuki.  Úgyhogy akár egyedül is betérhet az ember, nem lesz egyedül :) Azért figyelmeztetni kellene a macskával nem rendelkezőket, hogy innen hazatérve biztosan megfogalmazódik bennük, hogy "kell egy macska" :)

Édes semmittevés

Sokáig problémám volt vele... Konkrétan nem tudtam csinálni, és mélységesen elítéltem mindenkit, aki műveli. Pedig sokszor akkor, amikor kívülről úgy látszik, hogy nem csinálunk semmit, akkor történnek belül nagy dolgok és születnek nagy elhatározások és gondolatok. És igenis kell, most már tudom, hogy néha ne csináljunk semmit. Van, aki tudatosan csinál néha egy-egy pizsi partit, amikor társasozás, dvd-nézés és csak ami jólesik van.  Ez a hétvége is inkább bebújós, semmittevős volt. Azaz volak nagy és fontos találkozások, amik nagyon fontos dolgokat mutattak meg, de ma javarészt Lostot (kedvenc sorozat, és most fejembe vettem, ogy elejétől a végéig végignézem) néztem és bentről hallgattam az esőt, mert az sokkal kellemesebb mint kint ázni :) Sajnos ilyenkor még most is hajlamos vagyok támadni magamat azért, mert nem vagyok képes elmenni edzésre, pedig vasárnap a szauna-nap, de ma nem ment... És valahol estére megértettem, miért.

Forrás: Google képek

Fontos dolgokon gondolkoztam, és a jövő heti kihívásokra készültem fel. Még ha kívülről csak néztem a sorozatot meg vasaltam, meg főzőcskéztem :)  Meg arra is rájövök ilyenkor, hogy mennyire jó néha elengedni, megengedni, hogy akkor most lazítás van. Ti is megengeditek magatoknak, ugye?
Hozzá egy jó kísérőzene:
http://www.youtube.com/watch?v=FNW3XLWJPrE

Gondolatok a szeretetről

Szerintem ez az a téma, amiről sokan sokat írnak, gondolkodnak, beszélnek- de valahol mégsem eleget. Megunhatatlan, ezerarcú, mindenkinek mást jelent. Mi szerinted az igaz szeretet? Te mikor érzed úgy, hogy szeretsz? Mikor érzed úgy, hogy szeretnek? Hogyan fejezzék ki mások, hogy szeretnek? Te hogyan fejezed ki?
Ugye?! Több ezer válasz létezik, és minden válasz az igaz szeretetről szól. Mindenkinek igaza van tipikus esete :)
A mai coachingon is érintettük. Mit érintettük, keményen belementünk ezekbe a kérdésekbe. Coaching előtt csak arra vágytam, hogy hazaérjek, forró fürdő, gyertyák, egy pohár bor- és se gyertya, se fürdő, mert ezer kérdés és gondolat kavarog a fejemben. Az egész onnan indult, hogy milyen nehéz megtalálni az egyensúlyt. A kapcsolatok elején (de szerintem később is) klasszikus kérdés, hogy mennyi időt töltsünk együtt, mi legyen az egyéni programokkal, barátokkal. Miről mondjuk le a másikért és a közös életünkért, és mi az, amihez igenis ragaszkodjunk. Aki nem érezte még azt a furcsa érzést, hogy haza kell érnie, mert a másik várja, és ő most milyen szörnyű ember lenne, ha továbbra is jól ellenne a barátaival, az edzőteremben, a táncórán vagy a munkahelyén- az valószínű még nem élt kapcsolatban...
Kiskoromban sokszor elképzeltem, hogy van valahol egy lény (akkor általában kutya vagy ló- hiszen gyermek voltam), aki csak velem szeret lenni. A többiek nem bánnak jól vele, szeretne mindig velem lenni, ennek érdekében minden megtesz, elszökik mindenhonnan mint a hős lovak és kutyák a filmekben és regényekben. Ez felnőttkorra nagy fordulatot vett. Néhány napja családoztam, unokaöcsémmel sokat fociztam és nevettem azon, hogy mennyire mozog a foga és mennyire nem bírom, amikor mutogatja, és ő mennyire élvezi, hogy én nem annyira élvezem :) Aztán reggel jött az mms a hiányzó fogas mosollyal. Este coachingról hazafelé tartva eszembe jutott, hogy talán fel kéne hívnom, reagálnom kéne, de aztán az is, hogy mennyire jól elvan most ő, éppen fürdés van vagy meseolvasás. És itt jött az aha élmény. Imádom, hogy nélkülem is annyira jól elvannak a szeretteim. Hogy jól vannak, biztonságban, szeretetben- és milyen jó, amikor éppen önfeledten nevetünk azon, hogy mekkora gólt kaptam. Igen, azt hiszem, mostanra ezzel a hasonlattal tudnám megfogalmazni, hogy számomra mi az igazi szeretet :)

Egy hetem Kásás Tamással

Forrás: Google képek

Múlt hét hétfőn kezdtem el olvasni M. Kiss Csaba és Kásás Tamás könyvét. A hétfő nálam: munka, majd angol kisebb-nagyobb kudarcélményekkel az igeidők terén, majd spinning. Edzés előtt volt 10 percem, úgyhogy a terem előtt várakozva elkezdtem. Igen, én voltam az, aki alig tudtam visszafogni a nevetésemet, majd együtt sírtam Kásával, csak én nem a víz alatt. Utána persze alig tudtam letenni. Azt hiszem, pont jókor kaptam ezt a könyvet a kezembe... Kásás "teknősénje" és az enyém egész jól elvoltak. Aki nem olvasta, "teknősén" az, aki elfáradt, már-már feladja, belefásult és nem túl optimista- tipikus "ugye én megmondtam" önmarcangolással. Nálam persze picit másról szól, mint a pólósnál, de én is ismerem őt :) Hihetetlen energiát adott már önmagában az a tudat, hogy Kásának is van... Valahogy úgy éreztem, hogy nem kell magam bántanom azért, mert belefásulok olyan dolgokba, amikben ugyan jó vagyok, de amiket évek óta csinálok. Attól persze még csinálom, örülök a sikereknek, valami mindig visz előre, de néha kijön a teknős.
Sokaknak sokat jelenthet a könyv, amikor elolvassák. Valahol azt is sajnáltam olvasás közben, hogy izgága lényem miatt kevés vízilabda meccset tudtam végigülni- hiszen mennyivel többet jelentett volna, ha végigizgultam volna a képernyő előtt, és most olvasom a másik oldalt, milyen volt a küzdelem a vízben. De nem érdektelenség miatt nem követem az eseményeket, aki ismer, tudja. És még így is nagyon sokat jelentett. Azért is állhat hozzám annyira közel a könyv, mert hihetetlenül őszinte. Emberi. És ez nekem hihetetlen inspirációt és erőt adott. És reményt... Köszönöm Kása!

Falak

Most azokról a falakról, amiket mi, emberek vagyunk hajlamosak magunk köré emelni. Nektek van? Szerintem mindenki hajlamos magát "befalazni", volt olyan időszakom, hogy falak már nem is voltak elegendőek, már a plafont építettem- de barátaim és szeretteim segítettek nekem a lebontásban. Miért is csináljuk, mire is használjuk a falainkat?
Elsősorban biztonságot adnak, hiszen általában akkor építjük őket, amikor valami csalódás ér minket és bemenekülünk a saját kis világunkba. Ezzel nem is lenne baj, csak sajnos a falak minket, odabent gubbasztókat is korlátoznak. Sok ügyfelemmel dolgoztunk a falak lebontásán- azért, mert ők ezt találták jó megoldásnak. Saját magammal más stratégiát követek az "öncoaching" utamon...

Forrás: Google képek

Nekem szükségem van a falaimra, igenis kellenek. Azt hiszem, azért, hogy amikor kijövök, akkor tudjak segíteni, tudjak szeretni, tudjak elfogadni- ehhez szükségem van egy kis belső világra. Most sokan azt hiszik, hogy ez szörnyű lehet, hiszen odabent magány van, és egyedül "gubbasztás". De nem. Az én falaim már egy olyan szerkezet, amin van ajtó, ablak. Az ajtót nem csak én tudom kinyitni, van másoknak is kulcsa hozzá, a megértés, érdeklődés, a mosoly nagyon jól működő kulcsok. És odabent nagyon jó kis helyet alakítottam ki. Meghittség, pihenőhelyek, béke- ahová jó hazatérni. És ahova mások is betérhetnek, de ahol bármikor lehetek egyedül- amikor éppen arra van szükségem. Nálam ez működik.
Ti hogy álltok az építkezéssel?

Szuperhősök...

Tegnap filmpremieren jártam... és még a hatása alatt vagyok :) Bár többek szerint John McClane nem szuperhős, nincs jelmeze, csak mindig rossz időben van rossz helyen és megmenti a világot. De rám mégis hatással van. Egyrészt, mert büszke voltam a film megnézése közben arra, hogy ebben a gyönyörű városban élek, és naponta végigmehetek azokon az utakon, ahol ő száguldott végig a forgatásokon azokkal a csodaszép autókkal, amiket akár naponta láthatok a garázsban (és a költségkalkulációkban- bár akkor hajlamos vagyok megfeledkezni a gyönyörűségükről). Annyira bele tudom magam élni a jelenetekbe, hogy néhány percre tényleg elhiszem, hogy lehet ilyen. Lehetünk szuperhősök, és menthetünk meg embereket. És valahol igen, nap min nap ezt tesszük. Adunk, bár nem olyan értelemben mint Bruce, de sokszor adunk hitet, kitartást, vagy "csak" éppen egy-egy őszinte mosolyt. És igen, attól még szuperhősök vagyunk, hogy nincsen jelmezünk, hogy néha elfáradunk, hogy néha csalódunk és hogy néha fáj- és ilyenkor a sebeinket nyalogatjuk egy pohár forró kakaó mellett akár, bár nem CIA-s papucsban... És tényleg van olyan, ami drágább mint az életed :)

Forrás: Google képek

Mindenkinek saját megoldást!

Mai coachingon egy korábban már megismert és általam régóta vallott nézet vált újra világossá. Ügyfelem nem először járt nálam, minden szegletét ismeri a problémájának, de utazási miatt eddig nem sikerült konkrét lépéseket tennünk a megoldás felé, inkább "tüzet oltottunk". Most viszont végre alkalmunk van egy ideig hetente találkoznunk és lépésről lépésre kidolgoznunk a megoldást.
Milyen sokszor van az, hogy tudunk mindent a saját "bajunkról" és sokszor tényleg pontosan tudják az ügyfeleim, hogy mi nem célravezető a viselkedésünkben, mivel akadályozzák saját magukat. Mai ügyfelem már önfejlesztő, önsegítő könyvekkel is próbálkozott, de rájött, hogy ezek nem alkalmazhatók rá. Számomra coachként ilyenkor az a nehéz, hogy egy jól működő módszert az ügyfél saját környezetében, személyiségéhez illően valósítsunk meg. Nálam például az írás sokat segít (miért is blogolok?!:), nekem jó módszer lenne, ha házit íratna a coachom erről-arról... De ez nem alkalmazható mindenkire. Nincs tuti recept... Azaz van, de mindenkinek egyénre szabott. És ami tegnap segített, nem biztos, hogy holnap segíteni fog- hiszen közben mi is, a környezetünk is és a megoldandó szituáció is változik.
Büszke voltam magamra, amikor végül sikerült egy olyan házival előrukkolnom, ami pontosan illik az Ügyfél problémamegoldásához, természetes működéséhez. És nagyon örültem, amikor elfogadta, lelkes volt és már építette is tovább a saját receptje szerint :)

Éljen a homeoffice!!!

Különösen HR-esek, felettesek figyelmébe :)
Betegen jártam be megint dolgozni. Ok, hogy volt egy határidőm, aminek mindenképpen eleget akartam tenni, így szóba sem jöhetett, hogy beteget jelentek. Másrészről meg csak egy nátha, ami tényleg elmúlik néhány otthon töltött nappal. Persze, ha lábon hordjuk ki, akkor kicsit komolyabb is lehet... Persze, ilyen állapotban elesettebbek, nyűgösebbek vagyunk, én legalábbis nagyon tudok szenvedni, nem szeretek betegen mások előtt lenni és 4 percenként orrot fújni.
Kitaláltam, hogy akkor én otthonról dolgozom. Egy napot tudtam ugyan csak megoldani, de nagyon jó tapasztalatom lett. Velem csodát tett. Cica dorombol az ölemben, akár fekve is tudom bütykölni a beszámolóimat, hallgathatok zenét, lehet rajtam pizsama, farmer, arcpakolás :) Legfontosabb konklúzió: pizsiben sokkal türelmesebb vagyok munkatársaimmal, sokkal hatékonyabb- sokkal jobb munkaerő. Csönd volt, nyugi, ami nekem a számokra való koncentráláshoz például elengedhetetlen.  Persze, tudom, egy nap még semmi, biztosan nem lenne jó mindig otthonról dolgozni, de én igenis azok közé a beosztottak közé tartozom, akit a homeoffice lehetőségével motiválni lehetne. Úgy éreztem magam, mint egy megbecsült munkatárs, akiben ennyire megbíznak :) És mindent megtettem, hogy a bizalomnak eleget tegyek, péntek este hatkor már úgy rángattam el magam a gép elől :)

A legbensőbb dolgaink :)

Érdekes visszajelzést kaptam a blogommal kapcsolatban valakitől, aki ugyan csak néhány hónapja, de nagyon ismer. Aki lát olyan szituációkban, amik nem igényelnek blogbejegyzést. Aki mondjuk látja, hogy milyen vagyok, amikor az állatokkal vagyok, és odabújhatok egy édes lóhoz :)
Igen, erről még nem írtam, miért szeretem annyira az állatokat. Miért nem eszem húst és miért vagyok arra büszke, hogy annak érdekében, hogy én jól lakjak, nem kell semmilyen állatot elpusztítani. Azt hiszem, ez valahol megmagyarázhatatlan, mert olyan bonyolult, és mégis annyira egyszerű. Hogy miért voltak gyerekkorom legszebb nyarai azok, amikor Nagyinál voltunk, és már kora reggel a csirkék, kutyák, cicák között lehettem. És miért volt olyan nagy dolog, amikor Nagyit elkísértem a tehenekhez tejért, és voltak lovak is az udvarban. Hogy miért mentem a Tesóm agyára azzal, hogy órákat kellett töltenünk a közeli lovardában és bámulnunk a lovakat. Hogy miért készül minden második képem a macskámról :)
Valahogy nagyon csodálom az állatokat. Mostani fejemmel olyan magyarázatot tudnék adni, hogy azért, mert szavak nélkül kommunikálnak, és érzik a rezdüléseinket. Mert a kutyusomnak nem kellett elmagyarázni, hogy vagyok, érezte és mindent megtett azért, hogy jobb kedvem legyen. Ez a macskáknál nem így van, ők vannak, élvezik az életet, és csodálatot érdemelnek a felsőbbrendűségükkel, de azért mindig odatelepszenek az ember ölébe, de csak hogy nekünk is jó legyen :) Mert olyan szeretet van bennük, amit nem kell magyarázni. Csodálatos lények :) És amikor egy hét ide-oda kommunikáció és félreértés hegyek és tisztázási beszélgetések után kimegyek a lovakhoz, akik már alig várják, hogy kiszálljunk a kocsiból, és igenis odamenjünk egy simogatásra- akkor az egész világ rendben van :)

Fotó: Durbák Zsolt

Az ötödik Sally

Megint színházban voltam :) És megint megihletett...
Az ötödik Sally, kötelező olvasmány annak, aki emberekkel van kapcsolatban, félt már valaha gyermekkorában, vagy egyszerűen csak szeret úgy szórakozni, hogy mély tartalmat kap.
Aki olvasta a regényt, tudja, aki nem, annak csak egy gyors összefoglalás: Sally harmincöt évesen öt különböző személyiséggel rendelkező skizofrén beteg, aki a gyógyulás útját választotta egy zseniális pszichológus segítségével. Huszonévesen olvastam a könyvet, még a pszichológia felvételire készülve. Kicsit nehezen tudtam elképzelni, hogy a könyv hogyan vihető színpadra, de Szalay Kriszta és csapata zseniálisan megoldotta. Tényleg annyira hiteles és jó az alakítás, nagyon átjön minden apró érzés és rezdülés. Számomra az volt a legmeghatóbb jelenet, amikor Sally a félelem és bántalmazás miatt életre kelt énjét öleli át, aki nagyon agresszív és veszélyes- a színdarab címlapján is ez szerepel. Az már csak hab volt a tortán, hogy az előadás, amin voltunk, a négyszázadik volt- így utána egy interaktív beszélgetés következett a darab megálmodójával és megvalósítójával, Szalay Krisztával. A könnyedsége, a bája, a közvetlensége nagyon szimpatikus volt számomra, és nagyon tanulságos volt, amikor elmesélte, hogy olvasta a regényt, és annyira meghatotta, hogy szerette volna színpadra vinni, és miután 13 rendező visszautasította az ötletet, a férjével valósították meg. Amikor gyengének érzem magam az álmaim valószínűtlensége vagy megvalósítási nehézsége miatt- az ilyen történetekből merítek erőt :) Köszönöm!

Forrás: Google képek

Találkozás a félelemmel

A félelem kell, igen. Nem feltétlenül negatív dolog, megvan a helye. Sok mindentől megvéd, segít valahogy boldogulni, felismerni a veszélyt. Mégsem szeretjük... Én korábban sokat féltem. Mint minden gyerek, féltem a sötéttől, később pedig alaptalanul féltem szinte mindentől (ez már nem igazán félelem, de most nem ez a lényeg). Mostanában pedig nem szoktam. Illetve kevésszer. Sokszor utólag hívják fel a figyelmem, hogy "nem féltél?!" és nem. De ma szembetalálkoztam azzal a fajtával, amivel már régen.
A történetnek van egy kellemetlen előzménye. A teljes mesét nem mondhatom el. A lényeg röviden, hogy nemrég kaptam egy sérülést egy társaságban, akiket ismerek. Véletlen, nem tudni, mi történt, de nagyon rossz volt. A fájdalom az orrcsontban, amit sosem hittem volna, hogy ilyen kemény és ilyen sokáig fáj. A sebek, amik végül szépen gyógyultak, már el lehet tüntetni sminkkel és retussal. A lelki sebek pedig? Hát nem tudom... Mivel nincsen elkövető, nem tudjuk pontosan, mi történt, inkább azt az utat választottam, hogy nem hagyom magam. Attól továbbra is hiszek és bízok az emberekben, és tudom, hogy ha valaki sérülést okoz, az csak a véletlen műve lehet. Sokat segített a környezetem, az elfogadás, a seb szép gyógyulása, és az, hogy valószínűleg pár hét-hónap, és nyoma sem lesz.
De ma focin (nem ott történt az "eset"), rájöttem, hogy félek. Nem voltam azóta pályán, békésen megbújtam az edzőterem biztonságában. De ma olyan lelkesen hívtak a Többiek, hogy úgy éreztem, jó lesz megint a pályán, lelkesen, félelem nélkül mindent beleadni. Nem ment. Olyan pánik tört rám néha, hogy úgy éreztem, ki kell menekülnöm egy-egy helyzetből és magamat védenem. Nagyon régen éreztem ilyet. Pedig tudom, hogy vigyázunk egymásra, és a Többiek közül sokan pontosan tudták, hogy még több védelemre és biztatásra van szükségem, ami nagyon jól esett. Tudom, hogy alaptalan, de akkor is van. Még ha nincs is létjogosultsága. Mit tennék ilyen esetben, ha ezt egy ügyfelem mesélné coachingon? Hát igen, most ezeket alkalmazom magamon. Nem elnyomni az érzéseket, hagyni őket lecsengeni. Meg persze mindenképpen úgy érzem, hogy folytatni kell. Felemelt fejjel, újra lemenni a pályára. Csak most még valahogy nem érzem hozzá a bátorságot... még :)