2012. december 31., hétfő

Újévi fogadalmak

Azt mondják, nem működik... Nem szokott sikerülni az, amikor Szilveszterkor valamit megfogadsz, mert gyökeres változás kell, nem megy egyik napról a másikra. Szerintem mégiscsak sikerülhet. Gyökeres változásokon is keresztülmentem már, akár egyik napról a másikra. Persze, megelőzte sok minden, egy folyamat része volt, de akkor is néhány pillanaton és egy-egy elhatározáson múlt. Én inkább Karácsonyi fogadalmakat szoktam tenni, akkor valahogy jobban visszatekintek és magamba nézek. Idén például megfogadtam, hogy jövő Karácsonykor most már tényleg sütök bejglit :) Tavaly Karácsonykor is megígértem magamnak valamit, hogy idén Karácsonyra teljesítem. A mai kicsit egyedül töltött, gondolkodós perceimben esett le, hogy megvalósult. Nem teljesen úgy, ahogy azt tavaly megígértem, de valahol sokkal "úgyabbul" :)
Ha valamit mégiscsak megígérnél Magadnak a következő évre, mi lenne az? Sokat gondolkodtam a kérdésen, eszembe jutott sok minden, de egy tetszett igazán, mert értékes számomra. Igyekszem kevesebbet foglalkozni olyan dolgokkal, amik idegesítenek, elszomorítanak. Ez is egy folyamat része, de azt hiszem, itt még sokat kell fejlődnöm :)
Kívánok Nektek nagyon boldog, szeretetben, egészségben és sikerekben gazdag 2013-es évet! A fogadalmakról pedig ideje bebizonyítani, hogy működnek ;)
Forrás: Google képek

2012. november 19., hétfő

A Tökéletes

Ma annyira jó tükröt tartott egyik mentorom... Arról beszélgettünk, hogy mennyire magasra tudják tenni az emberek a mércét, és hogy nem mernek tévedni. Aztán valahogy (jó coach-csal állunk szemben a mentorom személyében), kiderült, hogy én ugyanezt teszem. Mindenben a legjobbat vagy semmit. Ha valamit, akkor az Tökéletes legyen. Tökéletes felkészültség, koncentráció, ráhangolódás. Ami nem is baj, mert így teremtek minőséget. De mi is történik akkor, ha becsúszik egy hiba? Akkor kicsit szétesek. Ilyenkor kimegy a lábam alól a talaj. De máris jön a mentőöv, mit lehet javítani, legközelebb hogyan is kell cselekedni, hogy tökéletes legyen. Kicsit persze még rágódom, de aztán jön a miben tudok fejlődni...
Azt hiszem, ezzel tényleg nincsen baj. Csak néha nekem is be kell ismernem, hogy igen, emberből vagyok, és tévedhetek, lehetek fáradt, kimerült, beteg. Ezt tanulom folyamatosan, és amikor azt hiszem, hogy már nagyon jól haladok, akkor jön egy tükörfeltartás :-) Nagyon hálás vagyok érte, köszönöm! Lehet, hogy lassan békén hagyom az Ideálokat?!

2012. november 12., hétfő

Ha a csend beszélni tudna...

De nem tud... Teljesen átérzem, 2 napja csendben vagyok. Illetve tegnap még próbáltam beszélni, ma már azt sem tudtam. És érdekes. Eleinte nagyon zavart, pont emiatt erőltettem, aminek persze az lett a vége, hogy nincs hangom. Tegnap pont forgatáson voltunk, olyan remek emberekkel és lovakkal töltöttem az egész napomat, akik aznap láttak először, a csendes sminkes lányt. Mivel nem tudták, amúgy mennyit beszélek, valahogy nem is volt gond. Valaki mindig meghallotta, mit suttogok, és tudott közvetíteni. Érdekes, máskor mennyi felesleges infót megosztok másokkal :-)
A lovakat nem zavarta, hogy suttogok, sőt :-) Annyira csodálatos lények, nagyon nagy élmény volt egy napomat velük töltenem. Hétvégén megyek is lovagolni, ezen felbuzdulva.

Ma már picit más volt a helyzet. Újra itthon, ahol olyan emberekkel találkozom, akik megszokták, hogy kommunikálok. De egy idő után elmúlt a beszédkényszerem. A legszükségesebbet el lehet néhány szóban mondanom, és legalább meg kell érintenem azt, akinek suttogni akarok, hogy figyeljen rám. Érdekes, hogy mindenki sokkal csendesebb velem most és nyugodtabb. Valahogy ők is visszavesznek a beszédből. Ami nagyon hiányzott, azok a telefonbeszélgetések a szeretteimmel. De végül is lehet azt is írásban, az anyukák pedig hallják és értik, amit telefonban suttog a lányuk :-) A rutinfeladatoktól, mint bevásárlás, jövés-menés féltem leginkább, de itt is nagyon empatikus emberekkel találkoztam. Remek ötlet például, hogy nálam van egy papír, toll, így bármit el tudok "mondani", számlát kérek, gyógyszert keresek. Volt olyan eladó, aki megnyugtatott, hogy "értem, nincs hangja, nagyon figyelek, hogy megértsem": Tündéri!
Ahol teljesen ugyanolyan minden, az a vezetés, ott teljes értékűnek érzem magam, illetve a blogírás :-)  De már máshol is kezdem elfogadni az átmeneti "fogyatékomat", és azt hiszem, a legnagyobb üzenete számomra, hogy van, amit magammal kell megbeszélnem :-)

2012. november 6., kedd

Szerepek

Sok beszélgetésből és személyes élményből fogalmazódott meg bennem ez a blogbejegyzés. Szeretteimmel történt néhány dolog, amikor saját reakciójukat nem értették, mert "máskor olyan jól tudom, máskor olyan okos és határozott vagyok". Személyesen kaptam egy olyan visszajelzést, hogy erős egyéniség vagyok, és hozzám hasonló erős egyéneket vonzok magamhoz. Olvastam egy cikket arról, hogy miért van szükségünk a "szürke ötven árnyalatára" és milyen szerepeket élünk meg nők, férfiak egy napunk során.
Mennyire sokat számít, hogy adott helyzetben kik vesznek körül, ki a főnök a csapatban, hol vagyunk, mik a reakciók. Ilyenkor jön a "máskor másképpen döntöttem volna, de így..." helyzet. Sokat hallunk mostanában arról is, hogy mennyire megerősödtek a nők, és hogy sokan úgy érzik magukat mellettünk, hogy nincsen szerepük, nem tudnak erősek lenni. Sokszor én is úgy érzem, a legtöbb férfi megijed, ha hallja, hogy mennyi minden oldok meg kis életemben, és nem érzi a szerepét mellettem. Közben persze azt is látom, hogy teret is kell engedni a másiknak, belevonni őt is az életünkbe, így megélheti, hogy rá is szükség van, lehetek bármilyen erős, illetve tűnhetek annak :-)
Azt hiszem, erre nagyon kell figyelni, illetve ezt nagyon kell érezni. Miért vágyom néha arra, hogy hazamenjek és gyerek legyek? Ez általában olyankor fordul elő, amikor túlzottan alkalmazkodom, és nem figyelek arra, én mit is szeretnék, elnyomom magamat.
De olyan ez, mintha egy egész színdarabban játszanánk nagyon kevés színésszel... Néha én vagyok az erős, de a következő pillanatban már lehetek a gyenge. Most éppen a jó vagyok, de lehet, hogy a következő felvonásban a rossz leszek, mert éppen az a szerepem... Legbelül úgyis megvan bennem mindegyik karakter, lehetek vezető, és vezetett, lehetek gyerek és felnőtt- a lényeg úgysem változik :-)
"Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő" Shakespeare: Ahogy tetszik
Forrás: Google képek

2012. november 1., csütörtök

Hol vagytok, jóemberek?

Vígszínház, Jóembert keresünk... Nézőként megkértek, hogy ajánljam. Megteszem :-)
A téma nagyon érdekes. Mivel ajánlom, nem szeretnék túl sokat elárulni... Sógorom furcsállotta, miért éppen Brecht. Kicsit én is, de a színház már csak ilyen, néha csak úgy megtetszik egy darab és megnézzük. És le akartam győzni azt az emléket, hogy egyetlen egyszer hazamentem egy színházi előadás közepén, nem bírtam... szintén Brecht volt.
De erről nem akartam hazamenni. Nehéz kérdéseket feszeget. Mitől lesz valaki jó ember? És ha az, akkor az neki jó? És ő jóembernek érzi magát? Vagy azoknak jó, akiknek segít? És azoktól jót kap vissza? Vagy mindegy is, kap-e? Vagy honnan kap ő segítséget, mert ő is kap! És az, aki neki segít, az hogyan érzi magát ezután? Mi lesz vele, jó történik vele vagy nem?
Ezek a kérdések engem sokszor foglalkoztatnak. Hol van a határ, amíg jó vagy és ahol már kihasználnak? Vagy az egész jóság erről szól, csak hol van az a pont ahol a jónak már kihasználásnak tűnik?
A legmeghatóbb jelenet számomra, amikor főszereplőnk, a jóember, Eszenyi Enikő, szerelmes lesz, és ezáltal gyenge, kihasználható nővé válik és valahol igyekszik mégsem az lenni, de közben meg mégis az marad. És mindezt emészthető formában, nem lehangolóan.
A vége pedig nagyon szokatlan. Megdöbbentő. Nincs vége... Tőlünk, nézőktől kérnek segítséget, hogy csináljunk valamit. Mert ők nem tudnak happy endet. Valahol szerintem mégiscsak happy end lett :-) Ez az én befejezésem :-)

2012. október 16., kedd

"Hang in there!"- egy kiállítás képei

Már azt hittem, az idén ki kell hagynom... De aztán ma délután eldöntöttem, hogy megnézem, hiszen már csak két hét, és elviszik a képeket Magyarországról.
Kifelé jövet meglátva a sort, ami a jegypénztárnál kígyózott, azon gondolkodtam, mi motiválja ezeket az embereket, hogy megnézzék a World Press Photo kiállítást. Engem mi is motivál?
Igen, jó kérdés. Valahogy kell, szükségem van rá. Pont nekem, aki egyébként nem vagyok hajlandó tv-t nézni, aki kerüli a negatív tartalmú híreket, aki nem hajlandó politizálni, a világválság szót pedig tudatosan nem használom. Azt hiszem, pont ezért kell. Mert azért történnek a világban dolgok, és igen, természetesen foglalkoztat. Hallom a hírekben, olvasok róla az interneten. Azt hiszem, azért szeretem ezt a kiállítást, mert az ember van a hírekben. Egy-egy történet, egy-egy pillanat. Egy mellettem álló pár szerint "Milyen jó, hogy ezek a dolgok ennyire távol történnek tőlünk..." Igen, ilyenkor újra és újra hálás vagyok, hogy ide születtem, és nem kellett gyerekként férjhez mennem, nem élek a világ azon részein, ahol ezek a szörnyűségek történnek. A pár már nem volt ott, amikor a lengyelországi képeknél tartottam, szívesen megkérdeztem volna, hogy ez is elég messze van-e nekik :-)
A kiállítást megnézve még visszatértem a kedvencemhez... Igen, most már tudom, az ilyen képek miatt nézem meg mindig ezt a kiállítást...
"Illuminated by car headlights, tsunami survivor Tadao Kamei (left) and a friend write ‘Ganbaro!’ (‘Hang in there!’) on a billboard in Ishinomaki. / 2012, People in the News, 1st prize stories, Yasuyoshi Chib"

2012. október 10., szerda

Gondolatok a mélyvízből


Szeretem a kihívásokat. Most pedig bebizonyíthatom, hogy mennyire tudok helytállni.
Van egy nagy álmom, aminek eddig nem láttam a megvalósítási lehetőségeket. Szeretnék megtanulni valamit és a jövőben ezzel is foglalkozni. Ezt el is mondtam, azt hiszem, a legjobb helyen :-) És hopp, megkaptam a lehetőséget. Bedobtak a mély vízbe, ahogy mondani szokták. Állítólag így lehet a legjobban megtanulni úszni. A volt NDK-ban, ahol gyerekkoromat töltöttem, tényleg így tanították meg úszni a gyerekeket. Én megtanultam, úgyhogy mondhatom, nálam működik ez a technika.
Azóta (mert coach vagyok) figyelem magam, hogyan reagálok. Első sorban örülök, a számomra fontos embereknek azonnal el kellett mesélnem, hogy el tudjam ezt a nagy örömöt viselni. Aztán lassan kezdem felfogni, mit is jelent. Tódulnak a gondolatok. Felkészülés, várakozás, önmagam felkészítése. Amikor hajlok a kétségbeesés felé, akkor az jut eszembe, hogy valamiért engem választottak, biztosan megvan az okuk, és látnak bennem valamit. És megbíznak bennem. Ez egyrészt megnyugtat, másrészt óriási lendületet ad, hogy bizonyítsak, ami pedig nagyon motiváló. Eddig sokszor éreztem úgy, hogy olyan sok minden van bennem, és szeretnék bizonyítani, de eddig nem nagyon adtak lehetőséget. Most egy teljesen új közösségben megkaptam.

Nagyon kíváncsi vagyok magamra, a többi érintettre, a tanulásra, a bizonyításra.
Beszámolok majd a részletekről, ha nem esznek meg vacsira :-)

2012. szeptember 29., szombat

Olyan naiv vagy!

Aki ismer, tudja, hogy én aztán tényleg naiv vagyok. Sokszor meg is kapom... Sokszor nem dicséretként, nem pozitív értelemben. Igen, néha én is elgondolkodom, hogy bizonyos dolgok máshogy történnének, ha nem lennék naiv. De nem érzem úgy, hogy jobb lenne.
Ma nagyon sokat voltam gyerekekkel, akikért egyszerűen gyerekkorom óta rajongok. És ma leesett, hogy miért. Mert olyan tiszták. Mert bíznak. Mert felfedezik a világot és rácsodálkoznak az apróbb csodákra. Azaz naivak. Mert nem rosszat feltételeznek, hanem jót. Mert elvannak a kis világukban és tudnak játszani.
A naiv gondolkodás valahol számomra azt jelenti, hogy hiszem, hogy amit csinálok, jó. Hogy jó úton járok. Hogy jó helyen vagyok. Hogy az emberek, akikkel kapcsolatba kerülök, jók. És az esetek többségében igazam van. Mert igenis mindenkiben van jó, minden helyzetnek van tanulsága, azaz pozitív hozama.  Most kaptam éppen egy újabb pofont. Igen, valahol sejtettem, de nem akartam elhinni a valóságot. Nem elbújtam az én történetem mögé, hanem egyszerűen nem tudtam komolyan venni a valóságot. És igen, jött a konklúzió, hogy mennyire naiv vagyok. És már majdnem azt a tanulságot vontam le, hogy akkor nem kéne. De ma már úgy érzem, hogy de. Kéne. Attól, mert mások nem feltétlenül jók, az legyen az ő bajuk. Nem az enyém. És attól nem veszítem el a bizalmamat és a hitemet, maradok naiv. Azért, mert 10 esetből egyszer nem jön be, még ott van a maradék 9 pozitív megerősítés :-)

2012. szeptember 27., csütörtök

Sikertörténet

Mai ügyfelem már régóta jár hozzám life coachingra.
Minden egyes alkalommal sikerekről számolt be, amit a közösen megélt felismerések hoztak számára. Jó volt látni a változásokat, és vele együtt megélni az elért sikereket. De a nagy siker eddig elmaradt.
A héten ismét bejelentkezett, ma találkoztunk. Egy lányról mesélt, akiért mindaz, amit eddig megélt, megszenvedett, megérte. Akitől olyan pozitív válaszok és megerősítések érkeznek, hogy mindketten kikerekedett szemmel reagáltunk. Szép ezt látni.
Bár ez számunkra a búcsút jelentette, nagyon örülök. Ilyenkor ez nekem annyit jelent. Megérte, nekem is, nagyon! Köszönöm!

2012. szeptember 23., vasárnap

Egy hét az "olasz csizma sarkában"

Annyiszor mondtam a nyaralás alatt, hogy ezt meg azt mindenképpen megírom- és már követelik rajtam, úgyhogy akkor most :-)
Úgy alakult, hogy én igazából felejteni mentem. A készülődés már önmagában nagy kihívás volt, kézipoggyászba bepakolni egy heti cuccot, persze indulás előtt ijedtem meg, hogy nehezebb mint 10 kg, de csak konyhai mérlegem van, így apránként méricskéltem... Sosem hittem volna, hogy egy-egy ruha ennyit nyom :-) De persze nem volt semmi baj, bár én már feladtam, hogy beletuszkoljam a bőröndöt a kijelölt rácsba, de a kedves reptéri munkatárs nem hagyta, hogy feladjam sok pénzért a csomagom, azt mondta, hogy ha jobban tuszkolom, belemegy az, nehogy már erre költsem a pénzem- ezúton is köszi neki :-)
Bariban már minden annyira olasz volt :-) A büszke reptéri busz sofőrje, aki úgy konferálja fel magát, mintha minimum egy repülőteret irányítana, és ezt imádom bennük! Aztán vártak a Lányok, és akkor már minden ment mint a karikacsapás- felejtettem... Elfelejtettem például fáradtnak lenni, hisztizni, néha gondolkodni is, mert a Többiek mindent annyira szépen megszerveztek, hogy tényleg csak annyi volt a feladatom, hogy menjek, ámuljak, fényképezzek, beálljak egy fotóra, és élvezzem :-) Jó volt mindig együtt lenni, menni, jönni. Jó volt, hogy ha bármi gond adódott, mindig volt valaki a csapatból, aki felhozta a "valamiért most ez történik, ezzel kell kezdenünk valamit" hozzáállást! Gyönyörű helyeken voltunk, meg olyanokon is, ahova nem is akartunk menni, de még ott is istenien elvoltunk :-) Az olaszoktól egyre több pozitív dolgot tapasztaltam, az optimizmusuk, a nyitottságuk, a kommunikációs kényszerük ezúton is egyszerűen elbűvölt. Amikor például a Surbo-Lecce járaton a sofőr nem hagyja, hogy tőle vegyünk jegyet, mert az drágább, hanem elmegy velünk a Gazdaboltba (hova máshova?!) jegyet venni, ezzel feltartva a "hatalmas" falucska közlekedését... Annyira segítőkészek, még ha a menetrendet nem tudja senki sem pontosan ;-)
Azt hiszem, terápiára lehetne felírni ezt az úti célt bizalmatlanság, szerelmi bánat, csalódottság, depresszió, kimerültség esetén... Majd amikor nagyon menő coach leszek, akkor az ügyfeleimnek receptre felírom! Persze kötelező kísérő leszek :-) 


2012. szeptember 10., hétfő

"Eléggé" szeretni...

"Nem tudlak eléggé szeretni..." Feladtad a leckét, ezúttal is köszönöm. Nem először hallom, valószínű nem is utoljára. Állandó kísérőmondata, a híres "amit én tudok adni, nem elég neked". Ilyenkor mérges vagyok, mert már gyerekként sem szerettem, ha helyettem döntenek, felnőttként ki nem állhatom. A másik pedig a jól vagy eléggé szeretni kérdés... Mondanom sem kell, egész éjszakára adott gondolkodni valót :-)
Lehet egyáltalán jól szeretni vagy eléggé??? Nem úgy működik, hogy az ember szeret vagy nem szeret, és kész. Vagy van vagy nincs. Persze, igen, van akit jobban, meg máshogy, de az akkor nem jó vagy kevés?! Az az érzésem, mostani kapcsolataim sorra arról szólnak, hogy nincs egyensúly és emiatt kialakul a másikban egy rossz érzés. Hogy vagyok én, aki ezerrel pörög, 6 dolgot csinálok egyszerre, mindet komolyan veszem, és azért csinálom, mert így teljes az életem és így érzem jól magam. És ha szeretek, szeretek, őszintén, örülök, érzek, élek. Ha a másik nem pörög- nem baj. Nem kell mindenkinek, nem azért csinálom. Csak amikor csicsergek, mert éppen ezer mesélni valóm van, és a másik azért érzi magát rosszul, mert vele meg "semmi" nem történt, akkor azzal nem tudok mit kezdeni. Ez nem verseny. Én sem csicsergek mindig, sőt vannak heteim, amikor meg sem mozdulok, és "semmi" nem történik velem- de attól nem érzem rosszul magam.
Néha az az érzésem, hogy a szeretet rémisztő másoknak. Hogy félnek tőle. De ezt is el tudom fogadni, attól még nem szeret rosszul vagy kevésbé. Apukám sosem fog megölelni, de a nyakába lehet ugrani- elviseli :-). Akkor ő most nem szeret eléggé?! Dehogynem, csak ő máshogy fejezi ki. De nekem ehhez nem kell alkalmazkodnom, mert akkor az már nem én vagyok.Csak meg kellett tanulnom az ő szeretetnyelvét, és nagyon tudom értékelni, amikor szeret- a maga módján. Vagy amikor a becenevemen szólít, pedig az nála nagyon nagy dolog :-)
Amikor kapcsolataim így érnek véget, akkor mindig felmerül a kérdés, hogy mit kéne másképpen tennem. De ilyenkor nincsen konkrét válasz. Nem vagyok sok, semmi ilyesmi- csak a másik felfogása, amire nem tudok hatni. Valahogy ilyenkor úgy érzem, hogy mintha megpróbálna az élet megtörni, hogy ne bízzak és ne szeressek ennyire. Hogy igenis félni kell és óvatosnak lenni. De nem sikerül. Ilyenkor mindig sokkal erősebben érzem, hogy igenis jó úton vagyok, nem fogok nem merni szeretni a történtek miatt. Nem fogok azért nem örülni a másiknak, mert ő nem örül annyira. Próbáltam az én érzelmi szintemet levinni a másik érzelmi szintjére, nem lett jó vége. Csak annyi kéne, hogy a másik is csak úgy megéljen mindent és ne hasonlítson össze olyan dolgokat, amiket nem lehet mérni. Nem az a kiegyensúlyozott kapcsolat, ahol az egyik fél annyit ad, mint a másik és ugyanolyan mértékben szereti egymást. Van olyan, amikor az egyik fél sokkal jobban szeret, sokkal jobban rajong- csak az a titok, hogy a másik nem érzi magát rosszul amiatt, mert ő nem. Mert biztos tud valamit adni, amit ő nem érez nagy dolognak, de  a másiknak nagy kincs. És ha mindkét fél szívből teszi, akkor tényleg nincsen megoldhatatlan probléma. Ebben hiszek, és ezt nem vagyok hajlandó feladni sosem.
Furcsa, nem így képzeltem el a szabim kezdetét. Viszont érdekes stratégiát alakítottam ki, amit majd biztosan tudok alkalmazni coaching során is, csak először magamon kipróbálhatom. Kíváncsi vagyok, hogy működik. Az első gondolatom a szokásos "vigaszhelyeim" voltak. Elmegyek boardozni, Velencei-tó- de nem. Nem lehet ezekből a tevékenységekből vigaszág :-) Kénytelen leszek teljesen új helyeket keresni és teljesen új dolgokat kipróbálni. Már a gondolat is nagyon megerősít. Kíváncsian várom az elkövetkező napokat!
Ahogy Szabó Lőrinc, „Csak a derű óráit számolom”, csak én nem Mozartot hallgatok közben :-)

2012. szeptember 9., vasárnap

Hajnali coaching

Coach: Kicsit mesélek, mi vár Rád a coaching során. Beszélgetni fogunk, kérdéseket teszek fel leginkább, és más coaching eszközökkel segítek egy olyan probléma megoldásában, amit erre alkalmasnak találsz vagy ami most zavar és amin szeretnél változtatni.
Ügyfél: Az zavar most leginkább, hogy alvás helyett gondolkodom. Mindig ezt csinálom, amikor valami zavar, de napközben nem veszek róla tudomást.
Coach: Mi az oka a mostani agyalásnak hajnalban- alvás helyett?
Ügyfél: Az egyedüllétem. Ami három éve velem van. Mióta tönkrement A kapcsolatom, amit annyira komolyan gondoltam, és tudom az okát, nagyon sokat beszéltünk róla, és tudom, hogy mindennek meg kellett történnie- és ez csak a múlt, és el kell engednem. De azóta egyedül vagyok. Nincsen társam, mégha van is éppen velem valaki.
Coach: Mit jelent számodra a társ?
Ügyfél: Valakiből akkor válik társ, amikor nem csak kíváncsi az életemre, hanem bele is akar épülni.
Coach: Mit jelent az, hogy egyedül?
Ügyfél: Nagyon sok jelentése volt a három év alatt. Először jött az "én majd megmutatom, hogy egyedül is boldogulok"- és akkor volt benne makacsság, dac, düh. Aztán egy állapot lett belőle, az, hogy elmegyek egyedül nyaralni, és jó, hogy elmegyek egyedül edzeni és jó. Mindig féltem, hogy milyen rossz lesz pl egyedül lemenni a tóra, aztán olyan kellemes volt. De most már nem akarok egyedül. Megteszem, mert ez az állapot tart még, de most már benne van a társ hiánya is. Hogy milyen jó lenne ha nem egyedül, hanem ha itt lenne ő is.
Coach: És miért nincs ott veled?
Ügyfél: Nem tudom. Mert olyan az élete, mert kevés időt vagyunk együtt. Mert az a kevés idő is kezd arról szólni, hogy haragszom rá, amiért megint elmegy, és már az sem olyan jó, mert átitatja ez az érzés.
Coach: 1től 10ig mennyire sajnálod most magad?
Ügyfél: 11. És csak jönnek a kérdések, a miértek? Mi van, ha ezt én okozom? Ha nem engedek oda az életemhez senkit? Ha azért van ez az egész, mert én még mindig nem vagyok százas? Mert még mindig nem tudtam magamnak megbocsátani és még mindig nem hiszem el, hogy megérdemlem???
... És itt egy példa az elakadásra, ami leginkább azért van, mert coach és ügyfél ugyanaz a személy. De valahogy ilyen egy coaching beszélgetés. És ilyen egy terápiás jellegű írás...

2012. szeptember 6., csütörtök

A berepült lepkéről... és a lehetőségekről

Egy barátnőm Nagyija mondta mindig azt, hogy a lehetőségek akár az ablakon is berepülhetnek, csak résen kell lennünk... nem pont ezekkel a szavakkal, de a lényege ez számomra legalábbis. Amikor ma bejöttem a teraszról, berepült velem egy lepke, persze a cica azonnal kapott az alkalmon, és egy ügyes tipikus cicás mozdulattal elkapta és elmajszolta... Valahogy most én is itt tartok. Annyi lehetőség repült be most, hogy nem győzöm kapkodni a fejem. Minden eddigi erőfeszítésem és munkám értelmet nyert. És mindez könnyedén, szinte tényleg berepült az életembe. Amikor valamit úgy érzel, hogy meg kell tenned, nem tudod még, hogy miért, de megteszed, dolgozol rajta, alakítod, és tessék, most megvan az értelme... Most látom igazán, hogy tényleg minden gondolat teremt, hogy minden energia visszaáramlik. És amit most érzek, az a hála és a boldogság. Hála azoknak, akik segítettek, vezettek- még ha ők nem is sejtik, mennyit segítettek.  Néha akár egy-egy mondat vagy mosoly óriási lendületet ad. Hála magamnak is, amiért ha úgy érzem, hogy valamit meg kell tennem, akkor nem kérdezem meg, hogy miért, csak teszem. És még persze nem látszik Az eredmény, de ha csak néhány lehetőség, és a "jó helyen vagyok" érzés, akkor már megérte! Minden cselekedetünknek van értelme, nem kell nagy dolgokra gondolni, elég ha érezzük, hogy ezt meg kell tennünk, és megtesszük :-) A sodródás és az érzelmek úgyis az utadra terelnek!
forrás: Google képek

2012. augusztus 23., csütörtök

Marslakó férfiak és Vénuszról jött nők

Huszonéves koromban olvastam Dr. John Gray nagysikerű könyvét, A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek címmel. Tényleg meghatározó élmény volt, választ adott sok kérdésemre, amit addig mint Vénuszról jött teljesen másképpen értelmeztem. Zseniális a könyv, kötelező olvasmány :-)
A téma és a könyv maga a mai coachingon előkerült. És milyen érdekes, közben eltelt tíz év, és megfigyelhető, hogy vannak olyan női viselkedésmódok, amik tipikusan "marsiak", úgy, ahogyan van néhány pasi, aki mintha mégiscsak a Vénuszról jött volna. Megpróbáltuk ennek okát megfejteni, és példákat soroltunk fel pro és kontra.
Magamon is megfigyelhető volt korábban, ahogyan kezdtem kicsit túlzásba vinni az önállósodásomat, és az erőmet. Akkor azt bizonyítottam, persze elsősorban magamnak, hogy én mindent megoldok, természetesen teljesen egyedül. Nincsen szükségem senkire, nem kell az aggodalom a női vonaltól, és a segítség sem a pasiktól. Mert majd én! Szerencsére nem tartott sokáig, visszaállt az egyensúlyom, most már én is Vénuszról jöttnek érzem magam, de érdekes, amikor éppen a túlzott emancipálódásomat éltem (jobb szót most nem találtam rá), akkor tényleg nem éreztem. Tilos volt aggódni, tilos volt kételyeket megfogalmazni, sőt belegondolni abba, hogy mi van, ha nem sikerül úgy, ahogyan én azt elképzeltem- na, az végképp tiltólistán volt. A legkedvesebb barátnőm értetlenül állt a szitu mellett, és azt érezte, hogy nincsen rá szükségem, úgysem tud segíteni, mert az odaadása és aggódása és kedves segítsége most nem kell. Erről beszélni sem tudott velem, mert én a barlangomban voltam, illetve akkor éppen két barlang között, mert éppen teljesen egyedül próbáltam egyik helyről a másikra költözni. De szerencsére megbeszéltük, és megoldódott a probléma kettőn között, illetve a saját magammal vívott kisebb harcban is :-)
Ügyfelem hasonló példákat hozott, akinek vannak olyan barátnői, akik nem mesélnek csak úgy a gondjaikról, félelmeikről, sőt, ha mesélnek, akkor már kész stratégiájuk van, és tanácsot kérnek! Azaz a fenti könyv szerinti abszolút férfias módon gondolkodnak. (Annak, aki nem olvasta volna, a szerző szerint a nők megőrülnek attól, ha csak éppen mesélnek valamiről (a pasik szerint panaszkodnak), és a pasi tanácsot ad- hiszen a nő csak úgy mesélni akar, mert már ettől megnyugszik és jobban lesz. A pasik ezzel szemben egy gond felmerülésekor visszavonulnak a barlangjukba, azaz gondolkodnak, és csak akkor mesélnek, amikor már megvan a terv- vagy nincsen, és tanácsot szeretnének.)
Nagyon érdekes megfigyelni, ahogyan a világ átalakulására a két nem reagál :-)

2012. augusztus 20., hétfő

Egy hullámlovas vallomása

Nem bírom ki, hogy ne írjak kedvenc sportomról. Aki ismer, tudja, hogy nagyon sok sportot űzök. És mégis a wakeboard lett a nagybetűs Kedvenc. Ez a szombati edzésemen tudatosult bennem igazán. De nem szaladok előre, kezdem az elején.
A wakeboardra akkor találtam rá, amikor még kicsit más életet éltem. Akkoriban néhány éve már semmit nem mozogtam, de amikor a Velencei-tó mellett megálltam, és megláttam a boardosokat, akkor tudtam, hogy ezt egyszer megtanulom :-) El kellett telnie néhány évnek, amikor a partról nézegettem őket és ... csak nézegettem. Akkor már az Omszki-tó partján. És valahogy félelmetes csapatnak tűnt. Ahogy mindenki vér profin nyomja, állnak a stégen a mellényükben, amikben mindenki gladiátornak tűnik kockás hasizommal. De aztán tavaly nyáron úgy alakult egy hétfő reggelem, éppen egy szakítás után, hogy felmentem a honlapjukra (http://www.omszkwakecentrum.hu), megnéztem, mit kell tennem, ha ki akarom próbálni, megnéztem az oktatófilmet, és már hívtam is őket, ahol nagyon kedvesek voltak. Ez a kedvesség már az első alkalommal feledteti minden félelmedet, az oktatókból csak úgy süt a tisztelet. Tisztelet, imádat a sport iránt, és tisztelet irántunk, tanulók iránt, amiért ott vagyunk és kipróbáljuk. Soha senkinek nem mondták, hogy adja fel, mert túl vékony, nem elég izmos, vagy bármi. Ami mindig újra óriási elismerést vált ki belőlem, hogy testi fogyatékkal élőknek is biztosítják a nagyszerű lehetőséget, hogy menjenek a pályán.
Szóval, első óra: eséshegyek. Nagyon ránt a kötél, nagyon nagyokat esem, és nagyon fáradok. De annyira jó :-) Bár még semmi sikerélmény, azaz mégis van, az, hogy ott vagyok, és nincs hiszti, nem adom fel. A következő héten a tükör előtt próbálgattam, hogyan kell állni a deszkán, és tudatosan erősítettem magam testileg és mentálisan. Aztán szép lassan csak elindultam, csak elértem az első kanyarig. Csak megtanultam bekanyarodni, aztán onnantól szépen ment az első kör, ami óriási öröm volt. A tanulótársak, az oktatók, mindenki örül a többiek apró sikereinek, nagyon jó kis csapat szokott összejönni.
Amikor már jól ment, akkor a szabadságról szólt. Ahogy suhansz a hullámokon, a szél, a víz, és a kábelek hangja. Amit minden boarder imád, amikor az indításkor megszólal a jellegzetes "start" vezényszó, amikor már tényleg csak magadra figyelsz, koncentrálsz, és hopp- indulsz.
Aztán eljött az idei első boardozás, amiről már valamennyire meséltem. Ment az fejben, csak közben nagyon elfáradtam, és óriásiakat estem. Az egyik ilyen esésénél pedig megsérültem. A gyógyulás hosszadalmas volt, de a legnagyobb feladat a félelem leküzdése volt. Minden hétvégén kifogásokat gyártottam, hogy  miért nem tudok menni boardozni. Így telt el a nyár nagy része, de most szombaton végre újra ott voltam. Első induláskor azon nevettünk, ahogy a lábujjaimat görcsösen tartom, mert annyira félek- és persze egy jó nagy esés lett belőle, mert a sarkamra kell állni a szó szoros értelmében, de én "lábujjgörcsöltem" helyette :-) De arra tökéletes volt ez az esés, hogy "ettől félek?!" érzés legyen bennem, és jöjjön a kellő lazaság. Utána már szépen körözgettem, bár okulva az előzőekből most már tudatosan csak egy-köröztem. És olyan jól érzem magam közben. A sport megismerése óta többszörösen legyőztem magam, a félelmeimet, a fájdalmakat, a hisztijeimet. Mert "csak" csinálni kell, nem lehet máshogy megtanulni. És nagyon élvezetes, amikor már csinálod :-) Imádom a kanyarokban, amikor tudatosan csak a boardom hegyét nézem, és amikor megvan a kanyar, akkor jöhet egy kis karkinyújtás, tájban gyönyörködés- és aztán egy újabb kanyar, megfelelő ív, roggyantás, kar be, stb - csak ajánlani tudom. Ha nem is ez a sport, de mindenképpen jó, ha van valami hasonló az életetekben. Legyen az egy maraton, félmaraton, fél percig egy kézen állás, bármi- sok sikert és örömöt kívánok! És hajrá ;-)
forrás: Google képek

2012. augusztus 15., szerda

Mindennapi félelmeink

Biztosan másoknak is vannak. És valószínű alaptalanok. De ez nem vigasztal, aki fél, azt nem érdekli, hogy mások nem félnek, vagy hogy amitől fél talán nincs is...És amúgy is, valamitől mindenki fél. Én például félek a madaraktól, és nem érdekel az oka. Nem estem kiskoromban sirályok áldozatává, bár a tenger melletti évek alatt a barátaim közül sokakat lepottyantottak, én megúsztam, nem bántanak a galambok a téren, tudom, de akkor is. Még a saját papagájainktól is tartottam. De persze amikor szükségük volt rám, nem volt félelem. Pont meséltem valakinek, hogy egyszer egy galambot képes voltam megmenteni, pedig azok aztán tényleg nem kedvenceim. Leküzdöm néha, de a félelem megmarad, bár alaptalan, tudom...

Hogyan és mit lehet mégis tenni ellene? Nekem ami nagyon bevált, hogy felismerem a félelmet és hagyom, hogy megéljem, átéljem. Hagyom magam félni, igenis kimondom, hogy félek mondjuk az elhízástól. Egy újabb példa, sokszor nagyon féltem magam, félek hogy megsérülök lelkileg vagy testileg, félek a fájdalomtól, és ilyenkor igenis "el kell esni". Meg kell tapasztalnom, hogy annyira nem is szörnyű, kicsit fáj, de elmúlik, minden megy tovább. A lényeg, hogy nem szabad ott maradni félve, bele kell mennem szituációkba, nem szabad magam "túl"kímélnem.
A "mi a legrosszabb, ami történhet" coach kérdés szintén jól jöhet. És ezzel együtt a felkészülés. Az előre gondolkodás, a kivédés. Vagy ha tényleg megtörténik a "legrosszabb", akkor már van akcióterv. 
Sokszor az is segít, ha végignézzük, mi minden mellett megyünk el vagy hagyunk ki a félelmeink miatt. Mi mindentől zárjuk el magunkat. És akkor általában elbillen a mérleg és kockáztatunk :-)

forrás: Google képek



2012. augusztus 9., csütörtök

Offline üzemmód

Olyan sok minden történt az elmúlt hetekben. Sokat segítettem, ott voltam a családomnak, amikor a legnagyobb szükségük volt rám, mindez rengeteg utazással, helytállással járt. Erős voltam, és hálás, hogy tudok segíteni, és ott vagyok. Aztán a hétre elcsendesedett minden, nem volt velem mindig ott valaki. És belevetettem magam a megszokott életembe, a pörgésbe. Mára az lett az eredménye, hogy alig vártam, hogy hazaérjek és lepihenjek. Akkor szoktam ilyen lenni, amikor beteg vagyok, máskor mindig csinálok valamit munka után, mára is terveztem, de az edzőteremhez és az előző napokban megbeszélt, nagyon várt találkozáshoz is gyenge voltam. Először még furdalt a lelkiismeret, hogy miért vagyok ilyen. De aztán elengedtem magam. Mit csodálkozom rajta, fáj mindenem a két hét kihagyás utáni foci után, és magammal is kell lennem. Amint megnyugtattam magam, átváltottam offline-ba és lelkiismeret nélkül elkezdtem magammal törődni. Nem kell nagy dolgokra gondolni, apróságok, mint megbeszélni, hogy igenis elmegyünk nyaralni, aztán boldogan megnézni végre egy félbehagyott film végét, aztán meg egy nagyot aludni, még ha a kertben nevetgélnek is a gyerekek és még a nap is besüt. Feltöltődni :-) Coaching során gyakran kérdezem, hogy ügyfeleim hogyan kényeztetik magukat, hol tudnak egyedül lenni önmagukkal- de közben magamról sokszor megfeledkezem, már régen voltam az én "feltöltőhelyeimen". Úgyhogy most megint felerősödött bennem annak fontossága, hogy picit magammal foglalkozni. Vasárnap pihenni és nem a lakást átrendezni. Csak meglátni, mihez van kedvem, és aszerint spontán alakítani a napot. A barátok úgyis máskor is ott vannak, senki nem várja el az állandó pörgést, ők megértik, ha nem égek mindig ezerrel. Meg kell tanulnom, hogy magamat is megértsem és elfogadjam ilyenkor :-) Leckém első napja a mai :-) Bár kicsit zavar, hogy el sem mosogattam reggel óta ;-)

2012. július 26., csütörtök

Kiss from a rose

Készüljenek fel a legrosszabbra... a mondat, amit senki nem akar hallani. De persze, mi mást mondhat egy egészségügyi dolgozó. Nem rá haragszunk, hanem a helyzetre. Meg arra, hogy erre nem lehet felkészülni. Unokaként már egy ideje felkészültem a legrosszabbra. Már amikor nem voltam benne biztos, hogy felismer. De akkor is még örült, ha látott, megsimogatott, fogadta a szeretet, és akkor nem érdekelt, tudja-e, ki vagyok. Már egy ideje minden búcsút a Búcsúnak érzem és élem meg. De most már tényleg egyre rosszabb. Tegnap még az otthonban látogattuk meg, ahol még ült, evett, és mosolygott. Még beszélt, legalább azt, hogy amivel etetem, nem jó. És ha csak ültem vele, és szorítottuk egymás kezét, és csak néztünk egymás szemébe, akkor tudom, hogy voltak még tiszta pillanatok, összepislogások, bólogatások és mosolygások, amik örök, szép emlékek. De ami a legszebb, hogy még ebben az állapotában is képes szeretni. Hogy mosolyog, ha meglát minket, Anyura még ma is mosolygott egyet, már a kórházban. És számomra az egyik legnagyobb ajándék, hogy tegnap, amikor nagyon közel voltam hozzá, és éppen azt beszéltük, hogy vissza tudjuk-e mi ketten Anyuval fektetni az ágyba, akkor odabújt az arcomhoz, és adott egy puszit. Az utolsó, a legszebb puszi Tőle. Amikor már a szervei felmondták a szolgálatot, amikor már percről percre romlik az állapota, de ő felém fordul, és puszit ad. Ez a puszi tesz erőssé, ez ad erőt az ölelésekhez, a simogatáshoz, ez ad végtelen türelmet. Köszönöm Nagyika!

2012. július 24., kedd

Együttérzés - mert van, amikor mást nem tehetsz

Alapvetően frusztrál, ha valami történik, és nem tudom befolyásolni, nem tudom elkerülni, elébe menni- proaktívan. De most szerencsére nem, azt hiszem, megtanultam elfogadni, valahogy sodródni, mint a vitorlások szélcsendben. Nem könnyű, főleg, ha a szeretteinkről van szó, akikkel olyan dolgok történnek, amiket nem létező ellenfeleimnek sem kívánnék. És csak csodálkozom a nyugalmamon, amivel segíteni tudok nekik.
A héten szabadságon vagyok, amit pihenéssel töltök. Néhány hete még úgy gondoltam, hogy elmegyek valahova, csak pihenek, magammal foglalkozom, olvasok, sétálok, feltöltődök. Aztán történt néhány sajnálatos esemény a szeretteimmel, és úgy éreztem, ott a helyem. Mindezt a legkevesebb áldozat szerep nélkül, felajánlottam, és örültek, ami nagyon jó érzés. De igazából mit tehetünk ilyenkor? Valahol semmit. Ott vagyunk, bandázunk, eszünk, elpakolunk, porszívózunk, kézilabdázunk, pónilóhajat fonunk a gyerekekkel. Elmegyünk kirándulni a szüleinkkel, amit már kb. 15 éve nem tettünk. Ez számomra az igazi együttérzés. És közben nem osztom az észt, nem coacholok és nem magyarázom, hogy nézzük a pozitív oldalt. Csak meghallgatok, és hagyom, hogy a másik elmondja, ami a szívén. És nem teszek hozzá semmit, megtisztel, hogy a bizalmába fogad. Majd úgyis elmúlik, kevésbé fáj, majd úgyis látjuk a pozitív oldalt is, megkapjuk a miértekre a választ, de addig csak éljük át, érezzük- amit sajnos sokszor nem engedünk meg magunknak, pedig csak intenzív megéléssel múlik el igazán egy-egy nagy tragédia. Kívánok ezekből minél kevesebbet- de ha már így alakult, akkor sok szeretetet és kitartást hozzá!

2012. július 19., csütörtök

Mennyire ismerjük a másikat?

Tegnap elmentünk a Lányokkal egy teljesen új helyre egy nagyon kedves meghívásra. A házigazda a többieket még annyira nem ismerte, mint engem, és annyira érdekes volt, ahogy a Lányoktól kérdezgetett, annyi új dolgot tudtam meg róluk én is, aki elvileg jól ismerem őket. Milyen érdekes új helyzetekben vagy új helyeken látni azokat, akikről elvileg "mindent tudunk"...
Azóta foglalkoztat a gondolat, hogy mennyire tudunk valakit megismerni. Egyáltalán mi is az, hogy megismerni? Magunkat, a másikat, a társainkat? Meg lehet? És ha meg lehet, akkor ez mit jelent? Mit jelentenek azok a mondatok, amik "ismerlek" bevezetéssel kezdődnek? Aki úgy érzi, boldog, mert ismeri magát és a társait- az itt hagyja abba a bejegyzés olvasását.
Biztosan felháborodna azon, amit gondolok a témáról. És itt belép a képbe egy korábban kialakult véleményem, ami valahol egészen félelmetes is lehet. Szerintem nincsen olyan, hogy kialakult, stabil személyiség. Nincsen "én ilyen vagyok". Persze, vannak alapvető tulajdonságok, amik most a sajátjaink. Most, ebben a környezetben, ezekkel a feltételekkel. De helyezzük magunkat egy veszélyhelyzetbe, vagy egy másik földrészre. Teljesen máshogy viselkednénk? Vagy rakjunk magunk mellé egy teljesen más társat, mint a mostani. Mást hozna ki belőlünk. Én két okból alakítottam ki magamban ezt a véleményt: erőt ad ahhoz, hogy változtassak. Hogy a coachingban is higgyek a másikban, hogy elhiggyem, hogy lehetetlennek látszó feladatokat is meg tudok oldani, hogy erős legyek és ezt mégse kelljen mindig bizonygatnom, mert bármikor tudok bármilyen lenni. És abban is segít, hogy ne könyveljek el senkit semmilyennek. Hogy ne határoljam be az embereket, hanem mindig tudjam, hogy ő csak éppen most ilyen.  De lehetne bármilyen. És ezzel nagyon nagy szabadságot adok magamnak is, és a Többieknek is.
Attól, hogy "ismerem" őket, még nem hiszem azt, hogy tudom, ők mit mondanának vagy mit gondolnak vagy hogyan reagálnak... Na jó, néha igenis hiszem, de olyankor kirángatom magam, vagy mások szólnak, hogy hoppá, megint a másik helyett gondolkodom :-) És tudom, mennyire jó érzés, amikor a másik nézéséből úgy érzem, hogy tudom, mire gondol. De most már sokkal érdekesebb megkérdezni, és meglepődni a válaszon :-)

2012. július 15., vasárnap

Sérülések

Mai futásomkor lemerült a telefonom, így hallottam a parkban a többi gyereket, kutyát, magát sétáltató többieket. Éppen annak örültem, hogy mennyire jó, hogy megint tudok futni, hogy hiányzott, milyen csodálatos sétány épült a sérülésem alatt, és hogy most megint milyen jó itt lenni. Egy padon egy kisfiú sírt görkorival a lábán, és egy friss sebbel a térdén. Mellette nagyija, aki éppen azzal igyekezett vigasztalni szegényt, hogy ő megmondta, hogy inkább ne is jöjjenek le, maradtak volna otthon, ő tudta, hogy el fog esni és most tessék. Szegény kisfiú pedig egyre jobban sírt- nem is csoda. Eszembe jutott, hogy mennyit számít, hogy hogyan reagál a szülő, tanár, edző az esésekre, és mi ennek megfelelően hogyan éljük meg azt gyermekként. És felnőttként? Érdekes, én hogyan éltem meg a szerencsére már csak múltidős sérülésemet. Először nem vettem róla tudomást. Fájt, kékült, dagadt, de aznap sem pihentem le. Már pár nap sántikálás után újra futottam. Egy hét múlva fociztam, amikor aztán tényleg ijesztően fájt. Észbekapás, orvos, ijedtség, polcolás, gyógyszer, krém, vizes ruha. Pár nap szenvedve pihenés, mert olyan nehéz feküdni, amikor annyi mindent lehetne helyette, és mert pihentetve jobban is fájt. A fájdalomnál rosszabb volt, hogy nem tudtam azokat a sportokat űzni, amiket akartam, és nem tudtam szép cipőket hordani- igen, ez zavart... Vettem egy lapos, kényelmeset, Anyu nagyon örült, amikor neki adtam, kb egy napot bírtam ki benne...

És persze megint van sok tanulság, meg a párhuzam a testi-lelki sérülések között. A legfontosabb, hogy vigyázzunk magunkra, itt is meg kell találni az egyensúlyt, hiszen túlzásba sem jó esni. De ha baj van, nem kell továbbmenni, meg kell állni. El kell ismernem, hogy igen, sérülhetek- még én is. Csak türelemmel és gondoskodással lehet meggyógyulni. Bár igazán akkor tekintem magam teljesen gyógyultnak, amikor végre újra merek boardozni, mert egyelőre a félelem még erősebb, meg persze most elutazom, most nincs jó idő, mindig van legalább 5 kifogás... Na de majd jövő héten ;-)

2012. július 5., csütörtök

Szabadság

A mai coachingon említettük a szabadság kérdését. Ügyfelem arról mesélt, hogy neki a szabadság jelent egyfajta rendetlenséget, burjánzást, rendezetlenséget. Persze megint elindultak a gondolataim a coachingot követően.

A szabadság mindenkinek nagyon fontos téma, hiszen hidakat, tereket neveztek el róla, harcokat vívtak érte. De kinek mit jelent? Mit jelent az egyéni szabadság? Azt, hogy nincsenek kötöttségek? Hogy azt teszünk, amit akarunk? Hogy arra megyünk és akkor, amerre mi akarunk? Számomra ez mind egyfajta magányt is magában hordoz, hiszen ha nem akar senki Veled menni az utadon, akkor egyedül kell menned. Általában másokra is tekintettel kell lennünk, nem minden helyzetben tehetünk azt, amit éppen szeretnénk- nekem a szabadság valahogy mást jelent. Hiszen szabadnak érezhetjük magunkat kötöttségek mellett is.

Akkor nem voltam szabad, amikor saját magamat bekorlátoztam. Amikor különböző gondolatok, határok és érzések közé szorítottam magam, és ezek miatt nem mertem szabadnak lenni.

Ma már a szabadság azt jelenti, hogy szabad önmagamnak lenni úgy, hogy elfogadom magam. Szabad érezni, nincsen "azt kellene éreznem, de mégsem, akkor ez gond" érzés, nincsen "miért nem". Ha nem gondolom azt, hogy nem tudom megcsinálni, hanem egyszerűen csak csinálom, és majd meglátjuk, meddig bírom vagy mi lesz belőle.
A "most nincs kedvem" érzés megélése. Milyen érdekes, hogy amikor valamihez nincsen kedvem és ezt hagyom magamnak, és már azt is eldöntöm, hogy jó, akkor majd holnap- akkor általában gyorsan megcsinálom. Mert megvan a szabadság. És akkor minden könnyebben megy. Mert akár megtehetném. Akkor megteszem. Vagy nem, mert azt is szabad. Nincsen lelkiismeret furdalás, nincsen kell... Csak szabad. Számomra ez a szabadság, és ez tényleg csak rajtam múlik.  

Forrás: Google képek

2012. június 12., kedd

Tükör a múltba

Érdekes és nagyon tanulságos tükröt tartott ma elém az élet. El kellett utaznom korábbi lakhelyemre egy hivatalos ügyben. Az egész alapvetően nem volt kellemes, de én valahogy élveztem. Még a nap is kisütött, élveztem az utat, bár ehhez biztosan nagyban hozzájárult, hogy a 45. első Kecskeméten gyártott gyönyörű B osztályban ülhettem és az összes extra felszereltséget végigpróbálhattam, ezúton is megköszönöm a lehetőséget. A lényeg, hogy nagyon korán odaértem, és így elmentem életem korábbi helyszíneire, a korábbi otthonomhoz, a bolthoz, a kedvenc parkomhoz, a vasútállomáshoz- és olyan helyes és szép volt minden. Virágok, fák, emberek, iskolába igyekvő gyerekek. Mennyire máshogyan láttam a világot pár éve, mennyire nem láttam ezeket a szép dolgokat. Már kezdtem magam rosszul érezni amiatt, hogy milyen voltam akkor, hogy az egészet akkor hogyan fogtam fel- de aztán rádöbbentem, hogy az is én voltam. Csak máshol, máskor. De nem ítélhetem el akkori énemet. Nem büntethetem magam állandóan azért, mert azt amit akkor kaptam az élettől, akkor nem tudtam becsülni, és bezzeg most már tudnám... Igen, sokat hibáztam, máshogy kellett volna, de ha azt az énemet állandóan elítélem, akkor önmagamat ítélem el, hiszen az is én voltam, vagyok. Békét kell kötnöm önmagammal, akkori és mostani és a jövőbeni önmagammal is. Milyen nehéz megbocsátani saját magunknak. De amit ügyfeleimnél könnyedén megteszek, hogy olyannak fogadom el őket, amilyenek, és nem ítélkezem, és úgy szeretem őket, ahogy vannak- ezt magammal is meg kell tennem. Csak persze sokkal nehezebb, de nagyokat lépkedek az úton :-)

Ti elfogadtátok már Magatokat a múltbeli önmagatokkal együtt?

forrás: Google képek

2012. június 10., vasárnap

Mese a ... miről is?

Megint vasárnap, és a vihar, meg egyéb zavaró tényezők miatt megint nem tudtam sokáig aludni. A "na nehogy már vasárnap 8kor kikeljek az ágyból" gondolatsor vége a Mackótestvér c. dvd lett, mert azon már egyszer úgyis aludtam egy jót, hiszen csak egy kis bugyuta, cuki mese.
Nem aludtam el rajta. És nem tudom miért felejtem el, hogy a mesék milyen nagy igazságokat hordoznak magukban, és egyáltalán nem szabad őket alábecsülni. Aki nem látta, vagy már elfelejtette: 3 eszkimó testvér, a legkisebb meggondolatlansága miatt a legidősebb meghal, a legkisebb pedig elindul bosszút állni a "gyilkoson", egy medvén. Meg is öli, de a szellemek medvévé változtatják a fiút. Maciként kicsit máshogy kezdi látni a világot és hozzácsapódik egy kis medve is, aki elveszítette az anyukáját. Persze kiderül, hogy a kis maci annak a medvének a kölyke, akit a srác megölt, szóval, nem olyan egyszerű. A szerintem legnagyobb jelenet, amikor a két medve talál egy barlangot, a falán rajzokkal. Itt vagy egy ábra: medve és ember egymással szemben, támadóállásban. A srác, aki most ugye medve, elképedve nézi, a kis maci is. Csak mindketten mást látnak szörnyetegnek. Hiszen a medve védheti akár csak a területét, a kölykét, és kényszerhelyzetben támad, az ember pedig szintén félelméből támad, önvédelemből. Érdekes, hogy milyen sok ilyen helyzet adódik, nem csak medvék és emberek között...
forrás: Google képek

2012. június 5., kedd

Hát te meg minek örülsz?!... és Te?

Tegnap kb dél óta újra örülök. Délelőtt volt pár rosszabb órám, amikor nem voltam türelmes, sok olyan apróság idegesített, ami máskor nem szokott. Tudtam az okokat, persze. Megnéztem, min tudok változtatni. A legfőbb oknak a mozgáshiányt választottam, hiszen már 4 napja nem mozogtam egy sérülés miatt. Igen, fanatikus vagyok, igen, tudom, ez sem normális, de tüneteket produkál, igen. Leginkább ideges és feszült vagyok a sporthiánytól. De szerencsére vannak jól képzett személyi edzők, akik sérülés mellett is össze tudnak állítani egy-egy mozgásprogramot.
És szerencsére vannak olyan barátok, akik felhívnak és néhány mondattal  elérik, hogy újra csengjen a hangom és mosolyogjak (igen, végre írok konkrétan Rólad is a blogomban, Drága).
És szerencsére ezek az apróságok máris átbillentenek. És akkor elindul és megállíthatatlan. Akkor felfedezek olyan zenéket, amik pontosan az én érzéseimről szólnak, és nem értem, eddig hogy bírtam ki, hogy nem hallgassam meg őket naponta legalább egyszer- és igen, ennek is nagyon tudok örülni. Hogy ezt meg is lehet venni cd-n és agyonhallgatni, micsoda öröm!
És akkor annak is tudok örülni, hogy találkozom az albérletem tulajdonosával, akit a 2 év "átmeneti megoldás" alatt nem láttam, és akivel öt percig állunk az előszobában, és örülünk. Ő annak, hogy ennyire szép a lakása attól, hogy belakjuk a macskával, a halakkal, a virágokkal, a szeretettel, nyugalommal és a zenével. Én meg annak, hogy vannak még ilyen emberek, aki ennek tényleg ennyire tudnak örülni. Cibus meg annak, hogy a tulajdonos lefotózza őt a kislányának, mert ő nagyon szereti a cicákat.
Csak azon csodálkozom, hogy mások még rácsodálkoznak, hogy ilyeneknek lehet örülni.
De szerencsére lehet, nagyon. És én azt hiszem, csak így tudnám már, mert már annyira megszoktam, mert annyira jó :-) Nem is tudom, azt a néhány órát hogy szoktam kibírni, amikor nem így érzek ;-)

http://www.youtube.com/watch?v=fWmwYdp81Yk
Az írás közben ezt a zseniális számot hallgattam és amit én kihallok belőle: ebben a párbajban is az öröm győz:-)

2012. június 2., szombat

Szolgálat- áldozat

Tegnap megint érdekes beszélgetésem volt, bár most nem kifejezetten coaching kapcsán. Egy rég nem látott kedves ismerősömmel beszélgettünk az élet nagy dolgairól, akivel nagyon sok közös feladatunk van. Mármint úgy közös, hogy nagyon hasonló dolgokkal nézünk szembe és igyekszünk a legjobbat kihozni belőle- és érdekes volt hallani valakitől igazából ugyanazokat a mondatokat, amiket mások szoktak tőlem :-) A legjobban elgondolkodtató mondat, hogy meg kell találni a nagyon finom határvonalat a szolgálat és a szolgaság között. Igen, nagyon jól tudom, mire gondolt. Hol van az a pont, amikor segítesz és hol van, amikor már túl sokat adsz? Hányszor volt az, amikor utólag jöttem rá, hogy mennyire elnyomtam magamat egy-egy segítségadásban, kapcsolatban, barátságban, a családtagokkal?
Miután elbúcsúztunk, még sokáig gondolkodtam. És nálam azt hiszem, nem is szolgaságról van szó, sokkal inkább áldozat szerepről. Nem vagyok áldozat, nem erről beszélek. Csak annyiszor látom ezt, ahogy sokszor Drága Anyukám felfogta az egészet, ahogy sok nő még most is úgy érzi, fel kell magát áldoznia dolgokért, és el kell tűnnie egy-egy szerepben. Ahogy néha attól érezzük magunkat valakinek, hogy valamit odaadunk, feláldozunk. Eszembe jutott a névnapom kapcsán, hogy igen, mennyire könnyű lenne most hazamenni, orvosi utasításra felpolcolni a lábam és sajnálni magam, hogy otthon vagyok egyedül ezen a napon, és senki nem akar velem lenni. De mennyivel szebb nyitni emberek felé, és megkérdezni tőlük, hogy akarnak-e találkozni velem ezen a napon. És elfogadni, ha igen,  ha nem, ha más dolguk van, és szeretettel fogadni az egyéb, nem személyes köszöntést is :-) És tényleg szívből örülni. Mennyire csak rajtam múlik, melyik hozzáállást választom!
Ti melyiket szoktátok választani?

2012. május 20., vasárnap

A titokzatos levél egy kocsi szélvédőjén

Ez nem az én sztorim, de a tulajdonos beleegyezésével megírom :-)

Tegnap este, buli előtti "kivel mi történt az elmúlt egy hétben" beszélgetés barátnőimnél. Az egyik sztorinál kiderül, hogy egyikünket lassan három napja foglalkoztatja egy levél, ami az egyik kertben álló kocsi szélvédőjén van. Szerinte biztosan egy nagyon romantikus szerelmi vallomás, és leginkább azért aggódik, mert három napja nem vitte el a címzett, kiszívhatja a nap, megázhat- és odalesznek a szép szavak.

Nekünk rögtön jött a kézenfekvő megoldás, lemegyünk, elolvassuk. Az "és ha meglátják a szomszédok, hogy mi ott olvassuk a levelet" felvetés süket fülekre talált, utána akarunk járni- és kész. Persze azért mi is leadtuk a tippjeinket, de hasonlóan realista volt mindkettő cseppnyi romantika nélkül: nem szerelmes levél, inkább egy kellemetlen figyelmeztetés, hogy rossz helyen parkol a címzett. Sőt, mivel a füvön áll, az is lehet, hogy nem tudnak tőle locsolni vagy ami még rosszabb, füvet nyírni...


Hát így történt, hogy elemlámpával lementünk. És egy nagyon kedves hangú levél várt minket, ami tényleg arról szól, hogy a kertet szeretnék rendbe tenni, és a tulajt érdekli, mikor, mert akkor természetesen máshol fog parkolni. De mindezt tényleg nagyon szépen, mindenféle agresszió nélkül!

 



Azért érdekes, ki mit gondol. Milyen jó eljátszani olykor egy fél információval, és mindenki olyan sztorit kanyarít köré, amilyet szeretne. És hogy vannak közöttünk olyanok, akik tényleg lemennek és megnézik :-)

Köszönet a képekért, a sztoriért és hogy ennyire különbözőek vagyunk, és hogy ilyenekkel is foglalkozunk, és hogy vagyunk egymásnak!

2012. május 18., péntek

A mi világunk

Billy világa - Pesti Színház
Nagyon meg akartam nézni. A téma érdekesnek ígérkezett: siket gyerek egy családban, a színdarab bemutatja az egészet Billy, a siket fiú szemszögéből. És annyira zseniális, hogy hullafáradtan utána írnom kell róla. Valamiért már gyerekkoromban elbűvölt, hogy a fogyatékkal élők, főként a siketek hogyan tudnak boldogulni a világunkban, amit mi úgy tartunk normálisnak, hogy látunk, hallunk. Ők nem. Hamar megtanultam, hogy ők nem süketek, hanem siketek. Elbűvölt, hogy van egy nyelv, amit ők is értenek és régóta meg akarok tanulni jelelni. Billy családja nem, nem akarták, hogy kevesebbnek érezze magát, ehelyett megtanították szájról olvasni és a maga módján beszélni. Jót akartak, igen. De Billy mit akart? Ő hogyan éli meg mindezt? Mit hall a mi világunkból? Milyen érzései vannak egy fogyatékkal élőnek? Hogyan viselkedik egy család, amelynek tagja egy fogyatékkal élő? Kinek ér kevesebbet a nyelve, ki tud több mindent kifejezni?
A darab nagyon őszinte, nagyon szerethető jellemekkel. Sírni és nevetni is lehet, akár egyszerre is. És a végén egy dolog számomra nagyon világossá vált: nem a másik fél a hibás, ha nem érti amit mondani akarsz. Neked kell mindent elkövetned, hogy a többiek értsenek. Legyenek siketek, gyerekek, férfiak, nők, idegen nyelvet beszélők. Attól, mert nem értik, nem ők a kevesebbek, hanem Te, ha nem tudod kifejezni, amit szeretnél. Ne fosszunk meg senkit az élménytől, hogy megértsék vagy legalább érezhessék, mi zajlik a mi világunkban :-)

2012. május 14., hétfő

Hogy vagy?

Van erre a kérdésre jó válasz? Én általában csak akkor gondolkodom el rajta, amikor nem vagyok annyira jól. Amikor minden rendben, akkor nem is kérdés, mosoly, és "jól, köszi, és Te?" a válasz. Amikor meg nem annyira... de most mi is a bajom?! Ez tényleg egy jó kérdés. Valami olyasmi, hogy annyi minden történik velem, és nem csak jó dolgok, és én néha nagyon intenzíven érzek, aztán a következő pillanatban meg már az ellenkezőjét érzem, és néhány nap után pedig mintha nem is én lettem volna, aki ezeket átélte és érezte. Érzelmi hullámvasút, ahol valahogy mintha próbára tennének. Mintha ott állna az út mentén minden félelmem és gyengeségem és az ezekben a pillanatokban előjövő gondolataim, és dörzsölgetnék a tenyerüket, hogy akkor most... Akkor most végre belátja, hogy az élet nehéz, hogy nem lehet mindent pozitív hozzáállással orvosolni, hogy végre adja már fel. Amikor például annyira vártam a hétvégét, és amikor semmi nem lett azokból a dolgokból, amik miatt vártam. És a meglepő az egészben, hogy mennyire higgadtan vettem ezeket tudomásul. Hogy azonnal gyártottam egy b tervet és azon kaptam magam, hogy élvezem. Hogy azt vettem észre, hogy nem azon múlik, mit és kivel, és hogy mennyire vártuk. Mert a sok kis apróság is sokat számít. Hogy felteszel egy kérdést egy barátnak, akinek ezzel segítesz vagy hogy az ő optimizmusa miatt összeszeded magad. Vagy wakeboard helyett teleülteted a balkont virággal és teljesen belefeledkezel és elfelejted magad sajnálni :-). Amikor tényleg azt érzed, hogy nem, nem adod fel. Mert ez most csak átmeneti, ez most csak próbatétel, és ezek a kérdőjelek hamarosan válaszokat kapnak. És csak dörzsölgessétek azokat a tenyereket, igenis jól vagyok. Voltam már jobban, és leszek is újra jobban, de összességében nincsen semmi baj. Illetve ha van, majd úgyis megoldjuk és megint jön a mosoly, és a "köszi, jól, és Te?" válasz.
Ti jól vagytok?

2012. május 9., szerda

A pályán

A focis társaim azt mondják, a pályán megmutatkozik az emberek igazi énje. Igen, van aki úgy küzd, hogy semmi más nem számít, van, aki rád mosolyog, van, aki együtt örül a gólnak, van, aki biztat, akkor is, ha nem voltál éppen ügyes. Hogy én milyen vagyok? Érdekes, számomra érdekes megfigyelés. A több év kézilabdázás után nagyon jó újra csapatban. Az nagyon nem jó, hogy nem lehet kézizni, hanem focizni kell. Amikor kéziztem, akkor küzdöttem, véresen komolyan vettem és sokszor megsértődtem.
Az évek alatt teljesen más lettem. Igyekszem, még akkor is, ha sokszor tényleg az esélytelenek nyugalmával megyek neki egy-egy helyzetnek. Nem sértődöm, bár van, ami nagyon érzékenyen érint, de nincs sértődés. És amit mostanában megfigyeltem magamon, nem védem magam. Ahogy az életben sem, nekivágok olyan helyzeteknek, amik tele vannak veszéllyel, és nem agyalok azon, hogy mi van, ha... Ma így kaptam egy szép arcon rúgást. Rosszkor, rossz helyen és a labda sokkal erősebb volt. Nagyon rossz volt, ilyenkor mást nem tudok tenni, csak könnyezni. És rájöttem, hogy utálom, ha sajnálnak. Nem akarom, ha megkérdezik, hogy vagyok, jól, egy embernek vallottam csak be, hogy nem jól. Leginkább annak kell eljátszanom, hogy semmi baj, aki okozta. De nincs hiszti, nincs vér, megy tovább minden. Közben azért olyanokkal biztattam magam, hogy sminkes vagyok, bármit eltüntetek az arcomról. És milyen érdekes, a valóságban is ugyanezt teszem. Ritkán szembesítem az okozót, inkább eljátszom, hogy minden tuti, nehogy már azzal kelljen megküzdenie, amit okozott. Majd azzal én megküzdök! És végül is igaz, ha bevallom, hogy fáj, attól nem lesz jobb :-) Szerencsére Anyu fagyasztott borsót, és tuti korrektoraim vannak :-)
 

2012. május 8., kedd

Veszélyes vizeken

Nem a vízi sportról lesz szó, bár kedvenc vízi sportom is elég veszélyes. Ez egy bejegyzés megint a coachingról :-)
Újabb coaching az ügyfelemmel, akinek elsősorban a saját agressziója a problémája. Minden tiszteletem az övé, amiért újra eljön. Amiért őszinte hozzám. Amiért együtt élvezzük, hogy annak ellenére, amikről beszélgetünk, nem félek tőle. Egy percig sem... Amiért őszintén bevallja, hogy még nem nyertem el a bizalmát, de jó úton haladok. És ebben a környezetben szárnyalhatok. Feltehetek olyan kérdéseket, amiknek feltétele előtt az összes védőangyalom óva int a háttérből, hogy nehogy megtegyem. Nehogy meg merjem kérdezni, hogy mi van, ha túl nagyot üt. De én megteszem, mert tudom, hogy kialakult az a környezet, ahol megtehetem. Mert csak őszinteség van, nincs jó vagy rossz válasz. A válaszok nem nekem szólnak, csak neki. És segítek :-) Ami nekem a legnehezebb utána, hogy megmaradjak az optimista, mindenkiről (néha túlzottan is) csak a legjobbat feltételező emberkének. Pedig voltak rossz időszakok. Amikor nem mertem bevásárolni menni, mert mi van, ha... Amikor pánikszerűen jöttek alaptalan félelmek. A coaching után a lépcsőházban féltem. Valaki jött utánam a lépcsőn, és az ajtó sem akart kinyílni... Eszembe jutott, hogy mi van, ha én túl optimista vagyok, és az emberek nem is olyan jók, mint én hiszem. Akárki jöhet utánam a lépcsőházban... Amikor már majdnem visszamentem paranoidba, akkor megjelent egy kislány, aki utánam jött végig. Széles mosollyal kiengedtem magam előtt. Ő nem tudja, hogy a nagy köszönésem és mosolyom annak szól, hogy megerősített abban, hogy az enyém a jó út.  Feltételezz csak jót, nem fogsz csalódni :-)

Love is in the air

Olyan sok minden történt mostanában. Minden nap írhattam volna, de időm sem volt. Pedig nagyon tanulságos események történtek, amik igazából jellemzően nagyon érzékenyen érintettek. Amikor egy autós versenyen úgy érzed, hogy mindent meg kell tenned, hogy navigátorként teljesíts, de mégis eltévedtek. Amikor látod, hogy a másik csalódott, és az egészet a te kudarcodnak fogod fel. Mert igen, ha ügyesebb vagyok, ha nem vagyok annyira határozott vagy máskor határozottabb vagyok, akkor nem alakul úgy, ahogy. De aztán a legszebb az egészben, amikor már a következő etapnál siettünk az ebéddel, hogy időben rajtolhassunk, mert nem adjuk fel. A másikért és magunkért sem. Mert nehogy már. És amikor célba érve jön az őszinte öröm és összeborulás, mert akármi történt is, vagy pont azért, amiken keresztül mentünk- megvan a szeretet. Ami nem függ attól, hogy ki hol hibázott. Csak van, és kész.
Az autós verseny miatt nem tudtam vasárnap hazamenni Anyuhoz. Pedig jó néhány éve meglepetésszerűen hazamegyek Anyák napjára. Persze ő mindig meglepődik, de valahol tudom, hogy tudja, hogy úgyis előkerülök. De most hétfő volt náluk Anyák napja. Annyira jól esett, hogy nem haragudott. Hogy örült a vasárnap hajnali sms-emnek, meg annak, hogy utána telefonon is köszöntöttem. Nem azért szeret, mert hazamegyek Anyák napjára, ez a szeretet sokkal több annál. És persze azt is rögtön tudta, amikor hétfő reggel elindulva hívtam, hogy hozzá tartok. Az Anyukák ilyenek, éreznek, nagyon. Hazaállíthatok bármikor, bármilyen virággal, örül :-) De ami a legnagyobb felismerés volt, hogy nem csak engem szeret. A férjét is, az Apukámat, akivel pedig nagyon sok problémája volt. De amikor Apu éppen csavart keresett a spinning cipőmhöz a stopplihoz (azóta nem szereztem), és talált egy kulcstartót, ami egy szív volt, benne egy hozzá illő kulcs. A szív külön kulcstartó, a kulcs külön, de együtt egyek. Nekik először nem esett le, mire bukkantak. De aztán összeraktam, én, a gyerekük. És tudjátok, mi volt a reakció? Apukám kezébe vette a szívet, hogy az az övé lesz, és a kulcsot Anyunak adta. Én meg megdöbbenve ültem, nálunk nem szoktak ilyen szerelmi jelenetek lenni. Annyira rendben van ez így, nyugdíjas korukban felvállalják. És addig is szerették egymást, de csak mostanra tanulták meg kifejezni. Annyira rendben van a világ és annyira örülök, hogy ezeket láthatom :-) Mert a szeretet tényleg mindenhol ott van, csak észre kell vennünk. A mellettünk álló telefonján, amikor hívja a férje és Szerelmem felirat jelenik meg, a gyerekek integetésében, akik ugrálnak, amikor dudálunk a gyönyörű oldtimerből, amikor mellettük haladunk el. Csak nyújts ki a kezed, és valaki szeretetteljesen megfogja :-)

2012. április 24., kedd

Az agresszióról

Ez most nem egy könnyed bejegyzés. Nagyon nehéz témával találkoztam ma egy coachingon, az agresszióval. Mit okoz, milyen válaszokat és ezek milyen sérülésekből erednek. Elmesélem.
Amikor ma megláttam az egyik ügyfelemet a bejárati ajtóban, először megijedtem. Eszembe jutottak azok a baráti vélemények, hogy hogyan nem félek attól, hogy egy agresszív, mindenre képes ember jön el hozzám. Elsőre ugyanis ilyennek tűnt. Aztán a kézfogása megnyugtatott, és a szeme. Tudtam, hogy rám nézve nem veszélyes. Pedig már az első mondatai az sugallták, hogy bizony sokszor lesz agresszív és ilyenkor üt is. És mindig ő az erősebb fél. Beszélgetésünk során kiderült, hogy védekezik. És ezért támad. Mert ezt a mintát látta és megtanult védekezni. Amikor gyerekek bántalmazásáról van szó, nagyon erős érzelmekkel reagálok. Nem mintha lett volna rá példa gyerekkoromban. Csak nem tudom elviselni, amikor egy tehetetlen lényt megütnek. És a gyerekek azok. Nem tudják, miért kapnak. És azt sem, hogy mi fáj jobban, a pofon lelkileg vagy testileg.
Sokszor én is éreztem magam nagyon tehetetlennek, amikor más reakció nem lett volna, csak az agresszió. De megtanultam, hogyan lehet mégis másképpen. Érdekes az is, amikor azzal szembesülsz, hogy szerinted Te nem vagy agresszív, de felteszik pl azt a kérdést, hogy ha egy őrült megtámadja a családod és a szeretteid élete a tét, akkor vajon megpróbálsz értelmesen kommunikálni vagy támadsz. Emberek vagyunk, nem szentek. És még nincsen gyerekem. Elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehet sokszor szülőnek lenni. Szembesülni az anyagi gondokkal, a többi problémával és azzal, hogy tehetetlen vagy és nem agresszívan reagálni. De a gyerekkel szemben alkalmazott agresszió megbocsáthatatlan! Nincs az a helyzet, amikor megalapozott tud lenni. Biztosan nem az volt a szándéka, ami végül lett belőle. Egy nagyon okos, nagyon értelmes fiatal, aki viszont nem tud másképpen reagálni, csak támadással. Sok ilyen barátom volt gyerekkoromban. Az igazi nehézfiúk (Borsod Megye:-). Akiktől sokan féltek, és valahogy megbarátkoztam velük. Azért, mert nagyon értékesek voltak. Ők voltak azok a barátok, akiknek naponta kellett bizonyítani, és akik nagyon nehezen nyílnak meg, de aztán tényleg lehetett rájuk számítani. És ez a mai srác is, annyira hálás volt a szeretetért, a kedvességért. Azért, hogy nem félek tőle és nem ítélkezem, csak segíteni akarok neki.
Nagyon sokat adott nekem ez a mai találkozás. Hiszek abban, hogy tud változni. Hiszek abban, hogy meg tud tanulni más érzelmi reakciókat is. És megmutatta, mekkora felelősség az emberi kapcsolatok kezelése. Főleg, ha gyerekekről és fiatalokról van szó. És ami nekem a legnagyobb kincs a mai találkozóból, hogy megértettem, hogy ilyen fiatalokkal foglalkozni mindennél nagyobb kihívás és mindennél nagyobb erőt és hitet ad. És hogy az agresszió tényleg agressziót szül...

2012. április 23., hétfő

A mai nap...

Megnyugtatok mindenkit, nem lesz sok ilyen bejegyzés... Ez most csak egy nap története, se coaching, se nagy tanulságok. Vagy mégis?
Kicsit hétfő volt, alig akartam felkelni, a futás sem ment olyan könnyen. De aztán összekaptam magam, és bementem dolgozni. Hihetetlen ütemben haladtam olyan feladatokkal, amiket eddig különböző okok miatt nem tudtam megoldani, mert vagy neki sem kezdtem, mert azt hittem, akadályokba ütköznek, vagy tényleg voltak akadályok. De ma valahogy ezek eltűntek és megoldódtak. Tényleg nem mindet én oldottam meg, de a lényeg, hogy ment minden, mint a karikacsapás :-)
Estére egy régóta húzódó banki ügyet terveztem, de ahogy legtöbben, nem szeretek oda járni. De teljesen jól haladtunk, még egy olyan dolgot is elintéztem, ha már ott vagyok, amit igazából nem is terveztem. Ennek kapcsán kiderült egy részlet a magánéletemből, és az ügyintéző elkezdett viccelődni, pedig alapvetően nem vicces téma. De nem esett rosszul, sőt. Valahogy azt mutatta, hogy én is túl vagyok rajta, ha mások mernek ezzel kapcsolatban poénkodni. Végül (zárás előtt pár perccel) már a teljes banki személyzet viccelődött velem, és sok sikert kívánt a továbbiakban. Sokat nevettünk!
Utána spinning, már azt hittem, nem történhet semmi extra. De történt. A végén az egyik cipőm nem oldott ki. Semmi baj, nyújtáshoz levettem a fél párat. De csak nem akart kijönni. Aztán egy erős srác segített, de sajnos úgy, hogy a stoppli szépen beragadt a pedálba és persze már kezdődött a következő óra. Semmi baj, fél pár cipőben szereztem egy csavarhúzót, és kb hárman kiszedtük, csak az össze darabja szétpattant. Amit végül majdnem összeszedtünk, egy csavar maradt ott valahol. De legalább 4en négykézláb mászkálhattunk a gépek között.
Mondja valaki, hogy nem szórakoztató egy sima hétfő :-)

2012. április 22., vasárnap

A szeretet cselekszik... vagy nem ?!



forrás: Google képkereső
Sok dologgal lehet eltölteni a hajnalokat, amikor az ember nem tud aludni. Lehet agyalni azon, hogy miért nem, felkelni, ebédet főzni, futni, olvasni, netezni. Én vasárnapokon a filmnézést szoktam választani. Ma "A felolvasó"-t néztem. Ez azon ritka filmek egyike, ami után úgy érzem, ezt meg kell beszélnem másokkal, akik látták. Kinek mi volt a legfontosabb mondanivaló, mi volt a lényeg szerinte. Melyik résztől kezdve nem tudtátok abbahagyni a sírást? :-)  Pedig általában nem szeretek filmet elemezni. De most örülnék a hozzászólásoknak.
Nálam az ítélethirdetés. Tobzódtam, hogy szólaljon már meg a srác, és mesélje el, amit tud, és amivel megmentheti a nőt. De nem szólt, tiszteletben tartotta azt, hogy a másik sem cselekszik, hogy ez a döntése, és ezt nem akarja megváltoztatni. Sokszor ehhez kell a legmagasabb fokú szeretet. Hányszor hittem azt, hogy tennie kellett volna valamit a másiknak, de ő "csak" tiszteletben tartotta az én döntésemet és eszerint cselekedett, azaz nem cselekedett. Ehhez kell a legnagyobb bátorság. Ez után nem mondhatod azt, hogy te mindent megtettél. Ezt magaddal viszed egész életedre. És nekem ma esett le, hogy ez mekkora nagy dolog. És hogy mennyire hálás vagyok ezért a másiknak.
Örülök, ha meséltek, Bennetek hogyan csapódott le a film. Akik még nem látták, csak ajánlani tudom, de ne valami fontos progi előtt ;-)

2012. április 12., csütörtök

Kedvesség

"Te miért vagy ilyen kedves?" Köszönöm ezt a kérdést... Azóta is foglalkoztat.
Nem voltam mindig az. Alapjában igen, de aztán valahogy néha rosszul éreztem magam. Amikor én igen, de a másik goromba... Aztán elkezdtem ezzel nem foglalkozni. Az, hogy a másik nem kedvességgel reagál, az én jó érzésemet nem befolyásolja. Mert tényleg jó dolog kedvesnek lenni. Szórakoztató. Olyan hatások érnek, amiktől egyébként elzárnám magam. Mert egy idő után természetes. És egyszerű, de valahol meg mégis olyan nagy dolog. Olyan, mint az a bizonyos mosoly. Nem kerül semmibe, de rengeteget adhat a másiknak. És a mosolygónak is. Hát azt hiszem, röviden ez a válasz.

Az elvárások

Érdekes dolog ez... elvárások. Volt már az is baj, hogy voltak, de az is, hogy nem voltak. Leginkább persze akkor van baj, amikor nem reálisak. Bár abban sosem leszek biztos, hogy a másokkal szemben támasztott elvárások lehetnek-e reálisak. Hiszen mit akarok én, mit akar a másik, mit tud, és hogy megfelel-e akkor is az elvárásoknak, amikor nagyon nagy erőfeszítéssel tud csak megfelelni... Megmagyarázom :-)
Néhány napja már jött szembe a téma, egy kérdés képében, hogy valaki megfelelt-e az elvárásaimnak. Úgy szeretném ilyenkor azt felelni, hogy nincsenek elvárásaim. De ha egy kicsit nem figyelek oda, akkor rögtön vannak. Az utóbbi hetekben ezeknek nem mindig tudott megfelelni a környezetem. A munkahelyem, hozzám közel állók, én saját magam... Ilyenkor szeretek elmenekülni, bár ez egy barátom szerint túl szigorú szó. Igen, mondhatnám kikapcsolódásnak, madártávlatnak, visszavonulásnak. De az én esetemben ez tényleg menekülés. Először csak pár nap Róma, aztán inkább a "kimegyek sminkesként (coachra az olaszoknak semmi szükségük ugyebár) Rómába fél évre" lett belőle.
Forrás: Google képek
Aztán ma leesett. Persze megint coaching után, akkor jönnek ezek a nagy felismerések (nem csak ügyfeleim esetén). Arról beszélgettünk ugyanis, hogy a mai kedves ügyfelem vajon reálisan támaszt-e magával szemben elvárásokat. Talán túl magasra teszi a mércét, és amikor nem sikerül megütni, akkor jön a "hatalmas kudarc" és a több hét összeszedem magam. Érdekes, utána elindultam sétautamra, és bumm... Mitől is menekülnék imádott olasz fővárásomba? Hát, attól, hogy elvárok dolgokat a munkahelyemtől, egy baráttól vagy csak úgy általánosságban az élettől, és nem úgy jön össze, ahogyan én szeretném. Ilyenkor tényleg nem tudom, mi a helyes. Átértékelni, az biztos sokat segít. Én most megpróbálom a "nincsenek elvárások" stratégiát. És akkor marad az öröm, az apróságok értékelése, a spontán boldog percek. Valahol így sokkal könnyebb. Ha ez a megoldás nem válik be, akkor meg irány Róma ;-)

2012. április 2., hétfő

A coach coaching közben

A mai nap megint rávilágított arra, hogy mennyire fontos, hogy tudják az ügyfeleim, hogy mit is csinálok én coaching közben.
Nagyon fontos, hogy coachként vagyok jelen, azaz nem Czinke Anitaként. Nincsenek bennem az én problémáim, az én érzéseim, tisztán arra koncentrálok, amit ügyfelem mond, érez, és ezekre személyesen érzelmileg nem reagálok. Nem leszek dühös, nem haragszom meg- amit lehet, hogy barátként megtennék. Ilyen értelemben ilyenkor nincsenek saját érzéseim. A gondolataim kizárólag akörül forognak, akit hallgatok. A legfontosabb akkor az, hogy mivel tudok neki segíteni.
Nagyon fontos, mert sokakat befolyásol, hogy olyankor nem ítélem meg a hallottakat. Nincs jó vagy rossz. Nincs "na most mit gondolhat rólam". Válaszok vannak, amik nem is nekem szólnak igazából, hanem az ügyfélnek. Az ügyfelem válaszai az én kérdésemre, de ezek neki szólnak igazán. És ez a legfontosabb, néha nem is kell azokat hangosan kimondani :-)

Felismerések

A felismerés az, amikor rájövünk valaminek a létezésére, ami eddig is volt, csak nem vettük észre... Sokan félünk a felismeréstől, és igen, sokszor azért nehéz és kemény dolgokra jövünk rá. Valami, ami létezik, csak eddig nem láttuk, és akkor hirtelen ott van, és kezdenünk kell vele valamit. De ha jobban belegondolunk, mitől is félünk? Hiszen eddig is volt, csak nem láttuk, de volt! Létezett, befolyásolta tetteinket, érzéseinket, ott volt a gondolatainkban, csak még nem ismertük fel.
Félelem helyett sokkal hasznosabb, ha örülünk... Minek is?! Annak, hogy most már megvan. Elkaptuk :-) Felismertük, megvan a neve, megvan az érzés. És eszerint tudunk továbbmenni. Erőt meríteni, vagy változtatni.
A felismerések nagyon hasznosak!

2012. április 1., vasárnap

Megint a segítségről

Bár már van egy segítség témájú bejegyzésem, de még van bennem a témáról :-) Csak most nem arról szeretnék írni, amikor én adok segítséget, hanem amikor kérek. Volt időszak, amikor nem ment. A gyengeség jelének tartottam, kudarcnak, hogy én nem tudom megoldani. Ekkor szerencsére volt néhány társam, akik "csak úgy" jöttek, és segítettek, hogy ne kelljen kérnem.
Ma már máshogy látom. Biztosan meg tudnám én is oldani, de amint jön valaki, akinek könnyebb, akkor segítsen. Sőt, olyan is van, hogy én hívok, kérek segítséget. Ma például nem tudtam kiparkolni. Úgy rám állt egy kocsi, és annyira szűk volt a hely, és én meg jól megijedtem a kihívástól. De szerencsére (vagy azért, mert akartam, hogy valaki segítsen), jött egy segítség. Kedvesen elmagyarázta, hogy mit kéne tennem, de látva, hogy én ezt elméletben tökéletesen tudom, de már kétségbeestem, felajánlotta, hogy kiparkol helyettem. És az egészben az volt a csodálatos, hogy nem azt éreztette velem, hogy én milyen béna vagyok, bezzeg ő elsőre megcsinálja... Nem, elmesélte, hogy ő is utálja ezeket az oszlopokat és a terepjáró is messzebb is állhatott volna. És igen, ez a tökéletes segítség, nem megalázni a másikat, nem szidni, hogy ő nem tudja, csak kedvesen megtenni helyette.Vagy segíteni, hogy ő megtegye, de ez ma nálam nem ment :-)

2012. március 22., csütörtök

Another point of view

A mai nap is nagyon érdekes coaching helyzeteket hozott. Megint világossá vált, hogy mennyire sokat számít, honnan nézzük az adott helyzetet. Hogy melyik oldalon vagyunk. Ha például hazudnak nekünk vagy csalódunk valakiben. Akkor ugye az történik, hogy sérül az igazságérzetünk, mi sérülünk, vagy mindkettő. Ítélet születik, és nagy valószínűséggel egy bizalomvesztés, elfordulás. De maradjunk csak még benne a helyzetben! Mit csinált a másik? Hazudott, ok, de miért? Mi hazudtunk valamikor? Gyerekként tuti. De, ja most jut eszembe, hogy tegnap is. De az nem volt nagy dolog... Vagy annak, akinek hazudtunk az volt? És amikor kiderül, hogy a másik hazudik, vagy csalódtunk, akkor hogyan reagálunk? Ítéletet mondunk, a fejére olvassuk a bűnöket? Vagy elmondjuk, hogy nekünk ez rosszul esett, és az okokat is? Mennyivel másabb a kettőnek a kicsengése, mennyivel máshogy alakul a kettő történet vége.
A héten olvastam egy cikket, sajnos nem tudom, hogy hol és így idézni sem tudom pontosan. Gyerekek hazugsága volt a téma, és egy gyerekpszichológus írta, hogy igazából az a gazember, akinek hazudnak. Érdekes megvilágítás! Ha a többiek folyamatosan hazudnak, csalódást okoznak, akkor az lehet miattam is? Lehet, hogy én kezelem rosszul az őszinteséget? Vagy én ítélem el hihetetlen módon, ha valakiben csalódnom kell? Milyen érdekes, hogy az éremnek mindig van egy másik oldala is!
A hazugságok, csalódások elviseléséhez és azok megbocsátásához kívánok nagyon sok erőt és sikert!

2012. március 20., kedd

Játékelméletem :-)

"Játszunk egyet!" Igen, néha elhangzik coaching során is. Az első meglepődés után általában jön a gyermeki mosoly és a "Jó!" felkiáltás. Mert játszani tényleg jó! Élvezzük, kikapcsolódunk, örülünk, és közben akár harcokat is megvívhatunk vagy problémákat oldhatunk meg a játék során. A játék úgy is tud nagyon komoly lenni, hogy közben nem kell magunkat nagyon fontosnak tekintenünk, könnyed, felszabadult érzés. Meglepő, hogy milyen megoldások születnek ilyen állapotban, milyen jó ötletek jönnek elő ilyenkor!
Merjünk játszani, attól még nagyon komolyan vehetjük magunkat és az adott feladatot!

"A játék a kutatás legjobb módja." Albert Einstein

Forrás: Google képek

2012. március 10., szombat

"Legyen a férfi férfias, a nő nőies"- oké, de hogyan?!

Forrás: Google képek

Hogy is van ez? Mitől pasis és csajszis valami? Miért van az, hogy vannak a férfias férfiak és a kevésbé azok? És ugyanez nőknél is? Mitől függ, min múlik? "Az a bizonyos plusz", "a kisugárzás vagy mitől?
A héten sokakat megkérdeztem erről. A válaszok nagyon sok mindentől függenek. Nőt kérdezel arról, hogy mitől férfi a férfi vagy férfit. Már van különbség :-) Összességében azért ami a nőies tulajdonságoknál gyakran elhangzott, az a kedvesség, báj, gondoskodás. A pasis tulajdonságok között pedig gyakran elhangzott a határozottság, erő, biztonság. Volt, aki szerint a férfi igazából a viselkedésében nyilvánul meg férfiasan, volt olyan válaszadó, aki csak egy híresség nevét adta válaszként, és rögtön tudtam, mire gondol... Volt, aki a mitől férfias a férfi kérdésre adott válaszában a nőiességet is csodálatosan feltárta egy férfi szemével.
Amikor hallgattam a válaszadókat, tudjátok mi esett le? A válaszadók annyira nőiesek és annyira pasisak voltak, és igazából attól, hogy őszintén elmondták nekem a véleményüket. Igazából vállalták önmagukat, és elmondták, ők mitől érzik magukat nőnek vagy férfinak. Azt hiszem, igazából mindenki attól pasis vagy nőies, hogy kihozza magából a legjobbat, és önmagát adja, mert legbelül úgyis mindenki tökélete férfi és nő.... 4 éves unokahúgom első perctől fogva ízig-vérig nő bármit tesz, bármi van rajta. Nőcisen játszik bátyja autóival és csajszisan bámul, amikor sminkelem magam. Barátnőm 7 éves kisfia férfiként viselkedett, amikor az erdőben sétáltunk, és ő a rövidebb utat választotta, és szólt, hogy mikor elég biztonságos ahhoz, hogy én és öccse is rátérhessünk. Védelmezett minket ennyi idősen! Szerintem ennyin múlik, legyünk önmagunk, vállaljuk őszintén magunkat és az érzéseinket és az annyira... férfias vagy nőies :-)

Önelfogadás - miért olyan fontos?

A héten néhány ügyfelemnél ilyen és ehhez hasonlóan nehéz kérdéseket tettem fel: "Mennyire szereted magad? 1-től 10-ig mennyire tudod magad most elfogadni? Hogyan gondoskodsz magadról?"
Tudom, meglepő és nehéz kérdések, de nagyon fontos velük foglalkoznunk. Általában az a válasz összefoglalóan, hogy majd akkor leszek elégedett magammal, ha ezt és ezt megcsinálom, elvégzem, ha így és úgy leszek, ha ennyi kilótól sikerül megszabadulnom, stb. Csakhogy így nagyon nehéz. Hogy miért?
Vegyük a gyerekek példáját. Lehet őket úgy nevelni, hogy most nem szeretlek, de majd ha ötöst hozol haza, akkor nagyon foglak szeretni? Nem, erre a nevelési módszerre nem úgy reagál szegény gyermek, ahogy a nevelő szeretné. Miért is? Mert most kell szeretnünk őket, úgy, ahogy vannak. El kell őket fogadnunk ahhoz, hogy motiváltak legyenek arra, hogy segítsenek a rendrakásban vagy együttműködjenek akár fürdetésnél. Nem fogadják el azt, hogy majd akkor szeretlek, ha... Ezzel "csak" komoly sérüléseket okozunk.
Akkor miért fogadnánk el mi, felnőttek? Miért kell ahhoz x kilóval könnyebbnek lennem, hogy szeressem a testem? Miért kell célokat elérnem ahhoz, hogy elfogadjam magam? Csakis fordítva működhet, azaz elfogadom magam, szeretem magam- és újabb célokat tűzök ki magam elé, de nem az a hamis motiváció, ami eddig. A szeretetteljes közeg sokkal motiválóbb, és sokkal könnyebben elérünk így addig lehetetlennek tűnő célokat, valósítunk meg álmokat.
Nincs tehát majd ha, most van... Ezért olyan fontosak ezek a kérdések...

2012. március 4., vasárnap

Pihenés

Múlt héten pihentem egy jót, azaz kifejezetten azért utaztam el valahová, hogy feltöltődjek, pihenjek. Ilyet azért ritkán teszek, szerintem sokan vannak így ezzel. "Csak" magunk miatt és "csak" pihenni... Pedig milyen jó! Teljesen kicserélődtem pár nap alatt. És milyen érdekes, hogy valahogy ezt is meg kellett tanulnom. Pihenni merni. Gyerekkoromban azt láttam, hogy Anyuék sosem pihennek, állandó pörgés és munka volt. Ritkán pihentünk "csak úgy", mintha azt nem érdemelnénk meg... Aztán amikor elutaztunk, elvileg pihenni, akkor meg nem tudtunk a helyzettel mit kezdeni, én gyerekként például kifejezetten unatkoztam...
És igen, sokszor még ma is én is túlzásba viszem. Egyszerre több dologban vagyok benne, állandó pörgésben, és akkor jön a nagy kifulladás, és a "na jó, akkor kicsit pihenek". Pedig mennyivel hatékonyabbak és pozitívabbak vagyunk kipihenten! Sokkal rugalmasabban vesszük az akadályokat, oldjuk meg a helyzeteket! Elterveztem, hogy ezután tudatosan figyelek erre és pihenek. Aktívan pihenek, leülök például napközben csak úgy olvasni egy padra a napsütésben, beülök szaunázni edzés után, sétálok- meg ilyesmi. Első tapasztalatom, hogy vannak nálam rosszabbak, akik pl még a szaunában is pörögnek, beszélnek, izgatottan figyelik a homokórát és mesélik a mellettük ülőknek, hogy mennyi elintéznivalójuk van még aznap... A pihenésben az a jó, hogy igazából csak magunkra kell figyelni, még ha ez szokatlan és néha nehéz is! És egyre több jó ötletem van: beülni egy kávéra egy könyvvel, leparkolni és sétálni a rakparton egyet amikor hazamegyek... Azt hiszem, fog ez menni :-)

2012. február 20., hétfő

Jó és rossz napok

Hétvégén utolért az életem, pedig annyira igyekeztem elfutni előle. De ő mindig gyorsabb nálam picivel, és amikor picit gyenge vagyok, akkor odaáll elém. Akik hozzám igazán közel állnak, tudják, milyen vagyok ilyenkor. Kiborulás, visszaesés, harag saját magam irányába, felelősség vállalás olyan dolgokért is, amikért nem vagyok felelős. És aztán a teljes feladás... Amikor tényleg azt hiszem, hogy ez a valami erősebb, és hogy a jó időszakok nem is az én életemben történtek, közöm nincs hozzájuk. De aztán valahogy mindig elmúlik. A társaim segítenek, nem hagynak magamra, így is szeretnek, és aztán néhány óra múlva összeszedem magam. Ez szerencsére tényleg rövid idő, de akkor nagyon intenzív. Azt hiszem, hazudnék, ha nem vallanám be, hogy nekem is vannak ilyen gyenge időszakaim, most ez a hétvége volt ilyen (illetve igazából csak a fele). Ma már újra kipihenten, erősen ébredtem, tele energiával és elfogadással. Igen, elfogadom magam ilyenkor, ami a legnehezebb. Vállalom, hogy ez is én vagyok. És akkor az élet nem annyira napos oldala fogja magát, és mivel látja hogy nincsen már, nem árthat nekem, elvonul:-)
Ma újra kisütött a nap. Újra ment a munka, újra élveztem, hogy segítek embereken. És rájöttem, hogy ehhez kell a rossz időszak is. Mert azzal, hogy én ezeket átélem, egyrészt megfelelő empátiával rendelkezem azokkal szemben, akiknek nem csak egy hétvégéjük ilyen, hanem akár az egész életük. És mivel tudom, hogy elmúlik, reményt is tudok adni nekik és közösen meg tudjuk találni az okot az ő életükben.
Amikor ma jöttem haza, annyira másképpen láttam már megint mindent. Eszembe jutott, hogy milyen jó lesz megint ha jó idő lesz, lehet biciklizni, wakeboardozni... De aztán az is eszembe jutott, hogy kell a tél is, kell a hideg is, kell a rossz is. Ha csak nyár lenne, nem szeretnénk annyira, kell a tél is hozzá. Kell a rossz időszak is, hogy utána újra talpon lehessünk és még jobban élvezhessük, hogy újra minden rendben. Kell a fekete a fehér mellé, mert önmagában egyik sem olyan szép, mint együtt. És kell a múlt ahhoz, hogy jelen és jövő legyen!

2012. február 7., kedd

Könnyek...

Könnyek, sírás, szomorúság, megkönnyebbülés... kinek mi jut eszébe?
Korábban féltem a sírástól, és sokat sírtam. A gyengeség jelének tartottam, nem tudtam valamit megoldani, sírtam... Aztán szép lassan átértékeltem. Most már csak akkor sírok, amikor jólesik. Hülyén hangzik... Nem eszközként használom, nem megoldásként valamire, egyszerűen egy érzelmi reakció, mint a nevetés, mosolygás, harag. És nem baj, ha sírok. Megkönnyebbülök, megtisztulok. Néha elég egy "szép" reklám, egy cikk, meghatódok és sírok... Pont ezért kicsit tartottam ügyfeleim esetleges érzelmi reakcióitól... Mi történik, ha coaching közben az ügyfél elkezd sírni?! Sírok vele? Vagy rosszul érzem magam? Egyik sem... Az első ügyfelem, aki sírt, egy ártatlan kérdésemre adott érzelemmentes válasz érzelemmentességén megdöbbenve sírt. Meglepődtem magamon, amikor természetességgel felé nyújtottam a zsebkendőtartót. Mit váltott ki belőlem  az ő sírása? Leginkább tiszteletet, mert igen, ő be meri vállalni. Meg mer hatódni, el meri magát engedni a jelenlétemben, és mer sírni. Tisztelem ezért, mert nem fojtja el az érzéseit, nem menekül ki, nem vált témát. Hanem belemegy és sír.
Ha utána néhány perc múlva megkönnyebbülve együtt nevetünk, az annyira csodálatos, amiért imádok emberekkel foglalkozni. Köszönöm!